Haláltánc, a vérbe fulladt Leonardo - Lorca balladája a Vörösmarty Színházban

Federico Garcia Lorca Vérnász című balladás tragédiájának központi motívuma ez. A drámában, abban a miliőben, amiben játszódik, elképesztően korlátozott a nők élete: a házasság, „egy férfi, néhány gyerek, s egy vastag fal közted, s a többi ember közt.” A férfiak sorsa sem sokkal kötetlenebb, a „becsület” fogalma számukra is megkövesedett, a vérbosszú kötelesség és dicsőség is egyben. S ha a kor, a környezet, a szokások lelket bénító köteléke nem lenne elég, ott van még a végzet, melynek útjáról nem lehet letérni. Akkor is, ha a nász itatódik át vérrel, s teszi jövőtlenné a túlélők sorsát.

Lorca tudomásul veszi a hagyományok erejét, ismeri és érti a duendét, méltóképpen elsiratja az áldozatokat, de érzékelteti, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Paraszti környezetbe helyezi a balladát, érhető módon: a szokások, az íratlan testet-lelket gúzsba kötő morális törvények leginkább ebben a világban érhetők tetten. Hozzá mindezt gyönyörű költői sorokban, metaforákba öntve meséli el.

A Vörösmarty Színház színpadán Horváth Csaba rendező egy egészen más világba helyezi át a Vérnászt. Báli ruhába öltöztetett szereplőgárdát látunk a díszletek nélküli színpadon. A nyitóképen, a zongorán játszó férfit hallgatják, azt, aki megadja a következő haláltánc-koncert ritmusát és koreográfiáját. Meglepő és zavarba ejtő felütés, akárcsak a folytatás. Ha a rendező a történet időtlenségét, általános érvényét akarta ezzel szimbolizálni, akkor akár érthető is lenne ez a megoldás. Csakhogy ebben a világban meglehetősen csikorognak Lorca sorai, és a szereplők mondén öltözéke, a ki-kivillanó combok számomra oly kedves látványa sem passzol a vérkomoly sors- és végzetballadához. Hacsak nem ez volt a cél, hogy a báli ruhás földművesek nagyvilági külsőségeinek és a rájuk kimért végzetnek groteszk kontrasztját láthassuk. (Élek-halok az iróniáért, de egy-két kivételtől eltekintve lepattan Lorca szövegének szövetéről.) Ahhoz, hogy ez valóban hasson, a játékstílusnak, a szerepfelfogásnak is erőteljesebbnek (harsányabbnak?) kellene lennie. A végzet kevés ahhoz, hogy elfogadtassa a menyasszony kiirthatatlan vonzalmát a vérbe-vérbosszúba fulladó Leonardo iránt. A kérdés az, hogy a Vérnászt próbálták beleerőltetni egy máskor működő stílusba, csak most túl szűk volt hozzá a báli zakó? Tény viszont, hogy a színek, a fizikai színház dramaturgiai elemei, a mozgáskompozíciók most is jók.

A jelenetek azonban akkor működnek, ha erős a színészi játék, és ez nem mondható el az előadás mind a 110 percére. Varga Máriát (Anya) és Radnay Csillát (Leonardo felesége) kiemelném, meghatározó a színpadi jelenlétük.

A közönség végül is jól fogadta a Vérnászt. Ez öröm, mert hibái ellenére is kezdik elfogadni a különlegest, a szokottól eltérő stílust.