A martfűi rém rendezője kulisszatitkokról is mesélt

Négy halálos áldozat, két sérült. Mindannyian nők. Bizonyítottan ez írható a martfűi rém néven elhíresült Kovács Péter számlájára, aki az első gyilkosságot a Kádár-rendszer kibontakozása kezdetén, 1957. júliusában követte el. Helyette azonban mást ítéltek el, így a „rém” pár év múlva ismét lecsaphatott, s kéjvágytól vezérelve még három nőt ölt meg, kettőt pedig megsebesített.

A sorozatgyilkost végül 1967. augusztus 11-én tartóztatták le, a következő évben halálra ítélték, a kivégzés 1968. december 1-én történt. A helyette ártatlanul elítélt férfi, Kirják János 11 évet ült börtönben, s miután kiszabadult, sem anyagi, sem erkölcsi értelemben nem kapott kártérítést. Az ügyet a korabeli magyar bűnüldözés egyik legnagyobb szakmai hibájaként tartják számon.

Dióhéjban ennyit érdemes tudni A martfűi rém című film alapjául szolgáló igaz történetről, amelyet a rendező (s egyben forgatókönyvíró), Sopsits Árpád a maga elképzelése alapján vitt vászonra. Szerinte tehát ez alapvetően fikciós film, még ha valós eseményekre támaszkodik is. A Barátság moziba a rendezőt elkísérte a „rémet”, Kovács Pétert játszó Hajduk Károly, aki olyan hitelesen alakította a kéjvágyó sorozatgyilkost, hogy elsőre nehéz volt elvonatkoztatni a szereptől.

Egyébként is, az igényesen kivitelezett, jól felépített, izgalmas film hangulata „ráült” a nézőre, akiben egyszerre hagyhatott mély nyomot a gyilkos brutalitása és az akkori igazságszolgáltatás felháborító működése. Ám, meg kell jegyezni, hogy a filmben még humor is van. A beszélgetés során aztán lazult a hangulat, és számos kulisszatitok derült ki a nézők kérdéseinek is köszönhetően.

Először még kérdezni sem kellett, a határozott elképzelésekkel rendelkező Sopsits Árpád azonnal összefoglalta a kezdeteket: a hetvenes évek végén hallotta először beszélni az ártatlanul elítélt férfi védőügyvédjét a martfűi esetről.

Azonnal feltűnt neki, hogy valami nem stimmel, hiszen akkoriban nem lehetett mindent úgy elmondani, ahogyan az valójában történt. Utána nézett a sztorinak, s azonnal tudta: ez az a történet, amiből nem csinálhat filmet.

A helyzet a kilencvenes évekre jócskán megváltozott, akkor azonban más témák foglalkoztatták. A kétezres években vette elő újra a történetet, amelyet először a tévének ajánlott föl sorozatként - nem kérték. Végül, 2014-ben, egy kútba esett anyag helyett - amelyre már megnyerte a támogatást - adta be A martfűi rémhez készült vázlatot a Magyar Nemzeti Filmalaphoz. Innentől alkudozás kezdődött a film hosszát és a támogatást illetően.

Az első vázlat 197 oldal volt, amiből körülbelül 4,5 órás film lett volna. A második verzió 140 oldalasra sikerült, ez sem ment át, a harmadik, megegyezés alapján belefért 100 oldalba. Erre kapott végül 510 millió forint állami támogatást a rendező (amihez még 200 millió forintot szedtek össze). Innentől kezdve aztán nem volt különösebb akadály, a forgatás rendben zajlott. Ahogy Sopsits fogalmazott: a mai viszonyok között eléggé kompromisszummentes film születhetett. Igaz, a filmalaptól itt is volt a helyszínen egy „felügyelő ember”, aki történetesen nő volt.

Őt kellett a sok brutalitás miatt meggyőzni, ám ez végül sikerült. A rendező természetesen hosszasan kutatta a témát. Elment Martfűre, a szolnoki, majd a pesti levéltárba, elolvasott vagy 3-4 ezer oldalt, jegyzetelt, beszélt tanúkkal, átnézte a vallomásokat, jegyzőkönyveket. Mindezekből pedig fel is használt a filmhez. A helyszínválasztás szintén az ő munkája volt, ezért szerepel a neve díszlettervezőként is. Kiderült: Sopsits Árpád nagyon ügyelt arra, hogy minden a korabeli, ötvenes évek végi állapotokat, hangulatot idézze, és ehhez a modern technikát is igénybe vették.

A közönség soraiból többen megjegyezték, hogy a helyszínek tekintetében is nagyon hiteles az ábrázolás. Ráadásul, ezen a beszélgetésen is volt egy martfűi illetőségű néző - a rendező megjegyezte: ez eddig minden vetítésen így volt -, aki ugyancsak dicsérte a filmet. És hogy mit szóltak a végeredményhez maguk a martfűiek? - Martfűn a mai napig mindenki érintett valamilyen formában a gyilkosság miatt, de a helyiek elfogadták hitelesnek az én filmes víziómat. Csak azt jegyezték meg, hogy Kovács Péter tiszaföldvári, és nem martfűi...

Ezt tudtam, de Martfűn töltötte az élete nagy részét, mert ott dolgozott - mondta a rendező, aki a közel 5 hónapos szereplőválogatásról is mesélt. A hét főbb szerepre több mint hetven profi színészt nézett meg.- Nem a külső hasonlóság, hanem a minél természetesebb alakítás volt a lényeg. Azt választottam, aki az általam előre megírt forgatókönyvet, a figurát a legjobban hozza. Karcsit először másik szerepre néztem meg, de végül ő lett Kovács Péter.Itt már Hajduk Károly is megszólalt. Elmondta: ő nem olvasta a vallomásokat, a Kovács Péterről készült pszichológiai jelentéseket.

A jelenetekből indult ki, amelyek egyértelműek voltak, s ezekből világosan kirajzolódott a gyilkos ellentmondásos jelleme. A karakter megformálása kapcsán az erős megérzésére épített - és, a végeredményt tekintve ez nagyon bevált. Azt, hogy milyen a filmben a fikció és a valóság aránya, a rendező nem árulta el. Mint fogalmazott: nem lehet minden jelenethez külön odaírni, hogy ez most igaz, ez pedig csak a képzeletében született.

A mű jelentős része fantázia, a jegyzőkönyvezett ügy alapján. Tehát, Sopsits Árpád a nézőre bízza, mi az, amit elhisz a filmből.Egy kérdés kapcsán elmondta még: a móri ügyet is meg akarta filmesíteni. Ám ez időben eléggé közel van, nagyon sok ember érintett benne. Ráadásul, a jegyzőkönyvekhez nem fér hozzá, így nem lehet objektív filmet csinálni.

Fantáziálni meg nem akar, hiszen a támadásban mégiscsak meghalt nyolc ember. Úgyhogy, ez a történet majd talán az unokájának az unokájára marad...