Kimaradt versekből új lemez - Sebő Ferenccel a kezdetekről, a táncházról beszélgettünk

Természetesen A Nemzet Művészéről, a Kossuth-díjas Sebő Ferencről van szó, aki énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző, népzenekutató ( "mellékesen " építészmérnök), a hazai hangszeres népzenei és táncházmozgalom egyik elindítója. A Sebő Együttes vezetője, a Hagyományok Háza szakmai igazgatója. Emellett ismerten közvetlen egyéniség, s miután többször találkoztunk, tanúsíthatom, hogy most így van. A Fölszállott a páva zsűrielnöke volt tavaly, amikor az Alba Regia Táncegyüttes szép sikert ért el a televíziós tehetségkutató versenyen. Erről is beszélgettünk.

- Húsz éves a Táncház, amelyre meglehetősen büszkék az itteniek. Méltán?

- Nagyon is jól teszik, ha büszkélkednek vele, mert más helyen, Budapesten is, általában a művelődési házak megtűrt bérlői vagy alkalmi partnerei a tánccsoportok. Ilyen, hogy a Táncházat megépítették, és az épületet erre a célra tervezték, máshol nincs. És erre büszke vagyok én is.

- Abban a tekintetben is büszke lehetsz, hogy a hangszeres népzenei és táncház mozgalom lényegében veletek, tőletek indult. Milyen utat járt be ez Székesfehérváron?

- Az út és az eredmény ez a nagyszerű ház, és ebben benne van Pesovár Feri munkája is. Őt néprajzosként 1956 után azért helyeztek büntetésből Fehérvárra, mert úgy gondolták, itt aztán nincs mit keresnie, kutatnia, mert Fejér megyében már nincs néprajz, nincs hagyomány. Ő azonban elindult, és elkezdte feltárni az értékeket, amelyek még léteztek, csak nem tudtak róla semmit. Az itt élő fiatalok szépen hozzácsapódtak, figyeltek a szavára, és ébren tartották az ügyet. Egyébként az egész országban az volt a helyzet, hogy mindenütt, mindenki, a nagyanyák, nagyapák, sokszor a szülők is ismerték a hagyományokat, de nem beszéltek róla, nem volt divat. Példaértékű, ami itt történt, kiderült, hogy nem csak a Székelyföldön, a Mezőségben volt mit gyűjteni, hanem itt, Fehérváron, a megyében is. Jó, ezek vegyes hagyományok, mert a török után a várost németekkel telepítették be. Az én családomban is egy csomó Dietrich van, híres kalaposok voltak. A németek azonban átvették a hagyományokat, és magyarokká váltak.

Sebő Ferenc szerint méltán lehetnek büszkék a Táncházra a székesfehérváriak
Fotó: Koppán Viktor

- Ha ti nem vagytok, a táncházmozgalom, a népzenén, táncon alapuló közösségi együttlét nem is virágzik fel?

- Annak idején a legjobb néprajzosok is úgy gondolták, hogy a népzenét eredeti formájában már nem lehet feléleszteni. Ez volt a hit, mi viszont nem tudtuk, hogy ezt nem lehet, nem szabad. Hályogkovácsok módjára pancser módon nekiálltunk, mert nekünk tetszett, amit csináltunk, és az, hogy ugyan már, miért nem tudnánk megtanulni ezt a zenét. Amikor pedig áttörtük a gátakat, magukhoz tértek a többiek is. Jé, hiszen ez tényleg működik, akkor viszont biztosan a táncot is fel lehet ébreszteni. Lehetett. Újraéledt, táncház formájában. A zenével eleinte gond volt, mert a tudósok hülyének nézték, aki partitúrát csinált belőle, mondván, ezt úgysem lehet lejátszani. De bizony lehetett, csak egy kis munkát kellett belefektetni.

- Jól tudom, hogy ebben a néprajztudós, tánckutató Martin Györgynek elévülhetetlen érdemei voltak, és sokat segített nektek?

- Martin György azért örült meg nekünk, amikor hozzá fordultunk, mert egész életében nem talált olyan emberekre, akik ezt csak úgy önmagáért szerették volna csinálni, mert mindenki valami anyagi hasznot remélt belőle. Ő teremtette meg nekünk a hátteret, adta az anyagot, a címeket, neveket, hogy hova menjünk, melyik zenészhez. Mi pedig két perc alatt benne találtuk magunkat az egésznek a nyüzsgő forgatagában. Ott voltunk például Széken, és néztük a prímásokat, hogyan tartják a hegedűt, milyen technikával játszanak. Belemélyedtünk ebbe a világba, és megdöngettük a kapukat, amelyek sokáig zárva voltak. A zene felszabadult, és egy csomó népművész, táncos megörült ennek, azok, akik évről évre jártak különböző fesztiválokra, de addig bizony nem volt igazán mire táncolniuk. Ez volt a mi szerepünk a történetben, utána viszont szépen, magától alakult a történet.

- Meglepődtetek, hogy a Fölszállott a pávára annyian jelentkeztek?

- Én tudtam előre, és annak örültem, hogy végre a televízió képernyőjére kerülnek ezek a fiatalok. Mert nem csak a döntéshozók, az ország sem tudta, hogy milyen sokan foglalkoznak a zenével, tánccal, és erre lehet építeni. S ezt nem különféle tudálékos oktatási emberek találták ki minőségbiztosítással és mindenféle bürökráciával, hanem maguktól művelik a fiatalok. Kodályék földhöz vágták volna magukat örömükben, ha akkortájt ilyen ifjúság van. A dolog önjáróvá vált, és ezek a gyerekek már úgy mennek egyetemre, hogy tudnak zenélni, a lényeg pedig az, hogy megtanulják az elméletet, a szolfézst, az összhangzattant, mindazt, ami ahhoz kell, hogy taníthassanak. Mert ez a kulcs, ez a lényeg, ha nincsenek tanárok, akik átadják a tudást, hagyományt, vége van az egésznek. A legnagyobb eredmény az volt, hogy sikerült kiharcolni a felsőfokú népzenei oktatást, és olyanok jönnek ki az egyetemről, akik taníthatnak.

- Kötődsz Fehérvárhoz. Mit szóltál az Alba Regia Táncegyüttes szerepléséhez a pávában ?

- A gimnázium felét a József Attila Gimnáziumban végeztem, mellette az akkori, kitűnő állami zeneiskolában tanultam. Itt nevelkedtem, és olyan mély benyomást tett rám ez a város, ami kitörölhetetlen. Természetesen szorítottam az Alba Regiának, ezzel együtt azért szavaztam rájuk, mert megütötték azt mércét, színvonalat, ami kellett a versenyhez.

- Számos verslemezed megjelent az évek során. Remélhetjük, hogy egy újabbat is hallgathatunk?

- Készülünk egy újra, abból az alkalomból, hogy idén vagyok 68 éves. Az eddig kimaradt versekből állítom össze, rengeteg ilyen van, több lemezre való. Mostanában stúdiót egyeztetek. A saját költségemre fogjuk egyébként elkészíteni az új cd-t, mert a magyar lemezpiac összeomlott, megszűnt.