Tolcsvay Bélának a regősök mutatták a példát

– Hosszú volt az út a Boldogtalan vándortól az Ég ígérő fáig. Magánéletében, szakmai munkájában is krízisek és megoldások kísérték. Mit keresett és mit talált meg?

– Az eredeti Tolcsvay Trióval – Balázs Gáborral és testvéremmel, Lászlóval – azt a Magyarországon nem létező műfajt találtuk meg, amit akkor folk-beatnek kereszteltek el. Akusztikus hangzás hat húros és tizenkét húros gitárral, valamint nagybőgővel, kristálytiszta háromszólamú énekkel. Én nem akartam többet, de kevesebbet sem. Amit elkezdtünk, én annál maradtam. Volt ugyan egy hároméves időszak, amikor a Csak egy kékszínű virág fémjelezte a nevünket, amikor öttagú volt a Tolcsvayék és a Trió, nagyon szép időszak volt ez is. Nemzetközi sikerek, elöl a slágerlistán, Illésékkel és Koncz Zsuzsával a kapcsolat, ezért is sajnálom, hogy úgy ért véget, hogy nekem csalódást okozott. A KITT Egyletből Fonográf lett, és a Tolcsvay Trió is megszűnt volna, ha én abbahagyom. Nem sok kellett akkor hozzá, hogy most orvosi műszerészként dolgozzak. Egy fellépésen azonban találkoztam Pomázi Zolival és, újjáformáztuk a Tolcsvay Triót. Ezzel egy időben kikerültem Erdélyországba, a Gyimesekbe, itthon pedig Kakasdra, ahol egy bukovinai székelyasszonytól hallottam az Égig érő fa meséjét, és az iránytűm végleg beállt. Akkor már pontosan tudtam, hogy a magyar népzenei hagyományok alapján modernebb hangzásvilággal egy sajátos hangot kell kialakítanom.

Tolcsvay Béla: "Tessen elhinni, nehéz volt felmenni az Országház vörös szőnyegén a Szent Koronáig" (Fotó: Koppán Viktor)

– Tulajdonképpen a magyar népzene nyelvét tanulmányozta már akkor is, amikor a legtöbb hazai zenekar „angol imitációval” énekelt.

– Sebőék akkor már bontogatták a szárnyukat, de engem soha nem tudtak beletenni egyik skatulyába sem. Én azt mondtam, „Tolcsvay-muzsikát” játszunk. A kezdet kezdetén elkezdtem olvasni, elemezni, megtanulni a magyar népdalok nyelvét, és azon a saját gondolataimat közvetíteni. Nekem a regősök mutattak példát, ahogy járták az országot, és elmesélték, miket láttak.

– Ezt jelzik dalai között az összekötőszövegek is, amelyek olyan tartalmat adnak, amiből kitűnik, keresi a világban a rendet, és hiszi konokul, hogy helyreáll a harmónia?

– Rájöttem arra, hogy fontos a szó. 1976-ban voltunk Latinovits Zoltán önálló estjeinek közreműködői a Tolcsvay Trióval, ő vezette rá jobban a figyelmemet a költészetre. A versek filozófiája is megerősített, és már nem voltam hajlandó letérni az útról, amin elindultam. Volt, amikor nagyon nehéz volt, alig kaptunk lehetőséget fellépésre. Többen azt tanácsolták, miért nem azt csinálom, ami a divat. Amikor a diszkó elkezdett tombolni, én akkor építőtáborokban a tűz mellett egy tizenkét húros gitárral énekelgettem, vagy óvodákban mondtam mesét. Ekkor kezdett megmutatkozni, hogy én magányos farkasként fogom az utamat járni. Azt pontosan tudtam, hogy az én művészetemből nem tudok Mercédeszt venni magamnak.

– Egyszer sem ingott meg, amikor látta, hogy az önnel együtt indulók ezt megtehetik?

– Soha. Viszont éppen emiatt gyakran változtak a zenekarom tagjai, mert megélhetési gondjaink voltak. Én megtanultam az életemben, mi az elég. Nekem elég volt az, amit az élet adott. Mindig volt azonban valami, ami kárpótolt. Hívtak a színházak, és dolgozhattam többek között Besenyei Ferenc, Pécsi Ildikó, Tímár Béla, Haumann Péter, Bodrogi Gyula, Agárdy Gábor, Gáspár Sándor, Bán János mellett, élő zenét játszva. Ezekre a kapcsolatokra büszke vagyok. Értékes tartalmat adtak az életemnek.

– Elégtétel most az ön számára ez az elismerés, hiszen a Kossuth-díj a magyar kultúra műveléséért és ápolásáért adható legmagasabb állami kitüntetés?

– Megbecsülendő – inkább ez a pontos kifejezés. Soha nem gondoltam, hogy én valaha ilyen magas kitüntetésben részesülök, de nagyon komolyan vettem azt a szót, ami a szegedi Móra Ferenc Múzeum homlokzatára van írva: A közművelődésért. Én szolgálatos énekes vagyok. Nekem az a dolgom, hogy a lelkekben rendet tartsak, és ha valaki észreveszi az előadásokon túl is a dalaimat, és ezt a félévszázados utat, ami mögöttem van, akkor megrendülök. Tessen elhinni, hogy nagyon nehéz volt felmenni az Országház vörös szőnyegén, fel egészen a Szent Koronáig. Az ember nem az elismerésért dolgozik, hanem a játékért, az igazságban való hitért teszi a dolgát. Én ezt vállaltam akkor is, amikor bolondnak tartottak érte, amikor magyarkodással vádoltak. Én nem magyarkodok, én magyar vagyok. Én ezt vállaltam, és ezért kezdtem el még jobban figyelni a Tanítókat – Varga Csabát, aki a nyelv csodálatos rejtelmeibe vitt el, mint Kiss Dénes is, vagy akár a néprajzos Szelestey Lászlót. Ők már nincsenek közöttünk, kellő megbecsülés nélkül mentek el és hagyták itt hagyatékukat. Amikor megtudtam, hogy engem erre a díjra jelöltek, úgy éreztem, hogy személyemen keresztül a díjat most mindazok kapják, akik az ősiséggel, a régi hitvilággal, a hímzések formavilágával, a tánc szabályaival és azon keresztül a régi világgal foglalkoztak, és amiről sokan azt mondják, délibábos. Nem az. Tessék elmenni Válaszúton Kallós Zoltán gyűjteményébe – ott egy tündérpalotába lép be az ember.

– Pázmánd hogyan fogadta a hírt, hogy van egy Kossuth-díjasa?

– Nehéz ezt feldolgozni, mint ahogy nekem is az. Sokan gratuláltak. Itt tartok a kezemben egy érmét, egy órával ezelőtt hozta át a szomszédom, Pintér László. Egy 1947-ben kiadott ötforintost, Kossuth képe van rányomva. A kezembe nyomta, és azt mondta: ez még jár Pázmándon a szomszédtól a Kossuth-díj mellé.