Az ingókövek és a remény - Kőnig Frigyes alkotásai a Fekete Sas Patikamúzeumban

A Velencei-hegység ingóköveiről van szó, amelyeket festményeken örökített meg Kőnig Frigyes festőművész. A 12 darabból álló kamaratárlat a Fekete Sas Patikamúzeumban látható. A képek mintha álmainkból bukkannának elő, pedig élettelen tárgyakat ábrázolnak, kicsit földöntúlinak tűnnek, noha a természet csiszolta, formálta őket ilyenné. A kiállítás megnyitóján, vagy inkább beszélgetős „vernisszázsán” Izinger Katalin, a Szent István Király Múzeum művészettörténésze utalt rá, hogy az ingókövek tulajdonképpen az alkotó tavaly bemutatott Oszlopsorának folytatásai. Ám míg korábban a festőt azok a megmaradt romok, formák érdekelték, amelyek az ember nyomait hordozzák, ezúttal földrajzi, geológia alakzatokat ábrázol, furcsa, bizarr alakzatokat, amelyek azért maradtak fenn, mer ellenálltak az eróziónak. Kőnig Frigyes megjegyezte, hogy sokan azt hitték ezekről a kövekről, hogy emberek csinálták őket, éppen mert így néznek ki, és érdekes belegondolni, hogy a közelségükben egykor emberi közösségek éltek. Ma is nagyon sokan kíváncsiak rájuk. Sajátos tulajdonságuk, hogy mindenféle zűrzavaros időkön át megállták a helyüket, mivel az összetételük olyan, hogy nagyon jól bírták a strapát. Ez pedig – tette hozzá Kőnig – mindenképp mérsékelt optimizmust ad az embernek, hogy egy nehéz világban is van remény.

Azt is elmondta, hogy a képek a hitelesség jegyében készültek, de természetesen nem topográfiai, geológia dokumentációk. Festmények, műalkotások, amelyeken azonban a formációk hitelesnek tekinthetők, hiszen önmagukban is csodálatosak. Ami a festői módszert illeti, nem művészettörténeti kategóriákból indult ki, nem ezzel a hozzáállásal fogott bele a festésbe, hanem képzőművészként: azt a „nyelvet” kereste és találta meg, amely ezekhez a munkákhoz legjobban illik. Ha az ember megtapogatja ezeket a köveket, akkor érzi, hogy a gránit nagyon erős, de a külső hatások miatt himlőhelyes. Az volt a fontos, hogy ez a fajta megdolgozottság, patina jelen legyen a festményeken, a festésmód ennek tudható be.

A fő mű szélén felfedezhető függöny vagy lepel, illetve a képek alján látható szürke csík viszont valóban művészettörténeti utalás. A titokra, a beavatás gesztusára. Mert egykoron másként nézték a képeket, mint ma. Valóságnak hitték őket, úgy gondolva, hogy a kép, illetve az azon látható alak néz rájuk. Az említett „jelek” arra szolgálnak, hogy ne ez a viszony munkáljon a néző és a tárgy között. Mert a festmény nem a valóság egyszerű kivágata, egészen más minőség, más jelentést hordoz.