A szív szinte megszakad - filmkritika

A történet roppant egyszerű, és ha nem a valóság produkálta volna, valószínűleg el sem hinnénk. Ott lenn, délen, Tennesseeben járunk, ahol tízből kilencen a republikánusokra és Bush-ra szavaztak. Nos, ezen a vidéken a gazdag, magabiztos, befolyásos fehér-szőke asszony, bizonyos Leigh Anne Tuohy jótékonysági rohamában, hirtelen elhatározásból felkarol egy fekete fiatalembert. De nem ám akármilyet! Hanem olyat, aki akkora mint a háromajtós szekrény. Hajléktalan és finoman szólva is hátrányos helyzetű: a memphisi utcákon bóklászik, apját megölték, anyja drogfüggő. Ezt a Michael Ohert mégis be- és elfogadja a fehér Tuohy-család. S nem ám kertésznek, szolgának, sofőrnek, de igazi családtagnak tekintik, a puha ágy és a jó kaja mellé törődést, szeretet, gondoskodást kap. A fiút taníttatják, s miután tehetsége is van hozzá, ígéretes focistát faragnak belőle.

A történetbe természetesen beleírták az obligát szomorú és drámai fordulatokat, az elengedhetetlen félreértést-kibékülést is. Sőt, benne vannak a máshonnan már untig ismert sablonok, előre látható fordulatok. Hogy mégsem émelyeg tőle az ember, sőt, jókedvet érez az otthoni vetítés után, az jórészt John Lee Hancock - a sztorihoz képest - valóban mértéktartó rendezésének köszönhető. Ismétlem, minden esély megvolt arra, hogy elmerüljünk és belefulladjunk a szirupba, Hancock azonban eléri, hogy az életkedvünk ne menjen el, sőt, levegőt is kapjunk. Sokat köszönhet persze Bullocknak is. Noha nehezen szabadulok a gyanútól, hogy mostanában ő is szabatta-töltette arcát, ennek ellenére a beavatkozás mégsem volt annyira végzetes, mint például Melanie Griffth-nél vagy Meg Ryan-nál. Neki a színészi játékra is maradt bőr az arcán. Azon pedig, hogy megérdemelte-e az Oscart, vitatkozzon el az, akinek ennél nincs jobb és több dolga.

Hiteles Michael Oherként Quinton Aaron. Már a megjelenése is imponáló, és idővel az is kiderül, filmbéli szerepével is megbirkózik. A két Tuohy-gyerek közül különösen a fiút alakító Jae Head tűnik ki, az pedig egyáltalán nem meglepő, hogy Kathy Bates (Miss Sue) ezúttal sem okoz csalódást. Mint ahogyan a többi szereplő és az operatőri-technikai kivitelezés is a helyén van. Talán az adja a báját, hogy tündérmesének túlságosan reális, reálisnak túl mesés. Túlzásai megbocsáthatók, abba pedig, amit üzenni akar, nem lehet és pláne felesleges belekötni.

A történet roppant egyszerű, és ha nem a valóság produkálta volna, valószínűleg el sem hinnénk. Ott lenn, délen, Tennesseeben járunk, ahol tízből kilencen a republikánusokra és Bush-ra szavaztak. Nos, ezen a vidéken a gazdag, magabiztos, befolyásos fehér-szőke asszony, bizonyos Leigh Anne Tuohy jótékonysági rohamában, hirtelen elhatározásból felkarol egy fekete fiatalembert. De nem ám akármilyet! Hanem olyat, aki akkora mint a háromajtós szekrény. Hajléktalan és finoman szólva is hátrányos helyzetű: a memphisi utcákon bóklászik, apját megölték, anyja drogfüggő. Ezt a Michael Ohert mégis be- és elfogadja a fehér Tuohy-család. S nem ám kertésznek, szolgának, sofőrnek, de igazi családtagnak tekintik, a puha ágy és a jó kaja mellé törődést, szeretet, gondoskodást kap. A fiút taníttatják, s miután tehetsége is van hozzá, ígéretes focistát faragnak belőle.

A történetbe természetesen beleírták az obligát szomorú és drámai fordulatokat, az elengedhetetlen félreértést-kibékülést is. Sőt, benne vannak a máshonnan már untig ismert sablonok, előre látható fordulatok. Hogy mégsem émelyeg tőle az ember, sőt, jókedvet érez az otthoni vetítés után, az jórészt John Lee Hancock - a sztorihoz képest - valóban mértéktartó rendezésének köszönhető. Ismétlem, minden esély megvolt arra, hogy elmerüljünk és belefulladjunk a szirupba, Hancock azonban eléri, hogy az életkedvünk ne menjen el, sőt, levegőt is kapjunk. Sokat köszönhet persze Bullocknak is. Noha nehezen szabadulok a gyanútól, hogy mostanában ő is szabatta-töltette arcát, ennek ellenére a beavatkozás mégsem volt annyira végzetes, mint például Melanie Griffth-nél vagy Meg Ryan-nál. Neki a színészi játékra is maradt bőr az arcán. Azon pedig, hogy megérdemelte-e az Oscart, vitatkozzon el az, akinek ennél nincs jobb és több dolga.

Hiteles Michael Oherként Quinton Aaron. Már a megjelenése is imponáló, és idővel az is kiderül, filmbéli szerepével is megbirkózik. A két Tuohy-gyerek közül különösen a fiút alakító Jae Head tűnik ki, az pedig egyáltalán nem meglepő, hogy Kathy Bates (Miss Sue) ezúttal sem okoz csalódást. Mint ahogyan a többi szereplő és az operatőri-technikai kivitelezés is a helyén van. Talán az adja a báját, hogy tündérmesének túlságosan reális, reálisnak túl mesés. Túlzásai megbocsáthatók, abba pedig, amit üzenni akar, nem lehet és pláne felesleges belekötni.

A történetbe természetesen beleírták az obligát szomorú és drámai fordulatokat, az elengedhetetlen félreértést-kibékülést is. Sőt, benne vannak a máshonnan már untig ismert sablonok, előre látható fordulatok. Hogy mégsem émelyeg tőle az ember, sőt, jókedvet érez az otthoni vetítés után, az jórészt John Lee Hancock - a sztorihoz képest - valóban mértéktartó rendezésének köszönhető. Ismétlem, minden esély megvolt arra, hogy elmerüljünk és belefulladjunk a szirupba, Hancock azonban eléri, hogy az életkedvünk ne menjen el, sőt, levegőt is kapjunk. Sokat köszönhet persze Bullocknak is. Noha nehezen szabadulok a gyanútól, hogy mostanában ő is szabatta-töltette arcát, ennek ellenére a beavatkozás mégsem volt annyira végzetes, mint például Melanie Griffth-nél vagy Meg Ryan-nál. Neki a színészi játékra is maradt bőr az arcán. Azon pedig, hogy megérdemelte-e az Oscart, vitatkozzon el az, akinek ennél nincs jobb és több dolga.

Hiteles Michael Oherként Quinton Aaron. Már a megjelenése is imponáló, és idővel az is kiderül, filmbéli szerepével is megbirkózik. A két Tuohy-gyerek közül különösen a fiút alakító Jae Head tűnik ki, az pedig egyáltalán nem meglepő, hogy Kathy Bates (Miss Sue) ezúttal sem okoz csalódást. Mint ahogyan a többi szereplő és az operatőri-technikai kivitelezés is a helyén van. Talán az adja a báját, hogy tündérmesének túlságosan reális, reálisnak túl mesés. Túlzásai megbocsáthatók, abba pedig, amit üzenni akar, nem lehet és pláne felesleges belekötni.

A történetbe természetesen beleírták az obligát szomorú és drámai fordulatokat, az elengedhetetlen félreértést-kibékülést is. Sőt, benne vannak a máshonnan már untig ismert sablonok, előre látható fordulatok. Hogy mégsem émelyeg tőle az ember, sőt, jókedvet érez az otthoni vetítés után, az jórészt John Lee Hancock - a sztorihoz képest - valóban mértéktartó rendezésének köszönhető. Ismétlem, minden esély megvolt arra, hogy elmerüljünk és belefulladjunk a szirupba, Hancock azonban eléri, hogy az életkedvünk ne menjen el, sőt, levegőt is kapjunk. Sokat köszönhet persze Bullocknak is. Noha nehezen szabadulok a gyanútól, hogy mostanában ő is szabatta-töltette arcát, ennek ellenére a beavatkozás mégsem volt annyira végzetes, mint például Melanie Griffth-nél vagy Meg Ryan-nál. Neki a színészi játékra is maradt bőr az arcán. Azon pedig, hogy megérdemelte-e az Oscart, vitatkozzon el az, akinek ennél nincs jobb és több dolga.

Hiteles Michael Oherként Quinton Aaron. Már a megjelenése is imponáló, és idővel az is kiderül, filmbéli szerepével is megbirkózik. A két Tuohy-gyerek közül különösen a fiút alakító Jae Head tűnik ki, az pedig egyáltalán nem meglepő, hogy Kathy Bates (Miss Sue) ezúttal sem okoz csalódást. Mint ahogyan a többi szereplő és az operatőri-technikai kivitelezés is a helyén van. Talán az adja a báját, hogy tündérmesének túlságosan reális, reálisnak túl mesés. Túlzásai megbocsáthatók, abba pedig, amit üzenni akar, nem lehet és pláne felesleges belekötni.

Hiteles Michael Oherként Quinton Aaron. Már a megjelenése is imponáló, és idővel az is kiderül, filmbéli szerepével is megbirkózik. A két Tuohy-gyerek közül különösen a fiút alakító Jae Head tűnik ki, az pedig egyáltalán nem meglepő, hogy Kathy Bates (Miss Sue) ezúttal sem okoz csalódást. Mint ahogyan a többi szereplő és az operatőri-technikai kivitelezés is a helyén van. Talán az adja a báját, hogy tündérmesének túlságosan reális, reálisnak túl mesés. Túlzásai megbocsáthatók, abba pedig, amit üzenni akar, nem lehet és pláne felesleges belekötni.

Hiteles Michael Oherként Quinton Aaron. Már a megjelenése is imponáló, és idővel az is kiderül, filmbéli szerepével is megbirkózik. A két Tuohy-gyerek közül különösen a fiút alakító Jae Head tűnik ki, az pedig egyáltalán nem meglepő, hogy Kathy Bates (Miss Sue) ezúttal sem okoz csalódást. Mint ahogyan a többi szereplő és az operatőri-technikai kivitelezés is a helyén van. Talán az adja a báját, hogy tündérmesének túlságosan reális, reálisnak túl mesés. Túlzásai megbocsáthatók, abba pedig, amit üzenni akar, nem lehet és pláne felesleges belekötni.