Várjunk még Godot-ra?

Nem is teszi tiszteletét Godot, habár talán azt a darabot is át (újjá?) lehetne írni, hogy aztán meglepetésszerűen betoppanjon. Megérkezik azonban végre Orestés: olyan, mint Jézus, Gandhi, Assisi Szent Ferenc reinkarnációja egyszerre, hogy megváltsa a bosszúvágy, bűn, bujálkodás, erőszak sarában fetrengő eltévelyedetteket.

Addig azonban még sok próbát kell kiállnia a nézőnek. Jómagam, akinek megadatott, hogy a Vörösmarty Színházban, a premier előtt beszélhettem a rendezővel (Galambos Péter), az egyik főszereplővel (Györgyi Anna) és a darab (újra)írójával  (Kovács-Cohner Róbert), volt fogalmam arról, hogy ez az Elektra nem az az Elektra. Nem a szophoklészi , ha úgy tetszik. Nincs ezzel semmi baj, mert bizony nem árt, sőt, többnyire indokolt már a mai ízléshez alakítani az egykori klasszikusokat. Fogyaszthatóvá tenni a dramaturgiát, élőbbé a szöveget, érdekesebbé a látványvilágot. Megtették ezt már mások is, több műfajban, mást ne mondjak, az utólag sokat átkozott Gyurkó László, aki azért elég jó átiratot készített Szerelmem, Elektra címmel, és lehetne emlegetni a hangsúlyosan amerikainak nevezett Elektrát is. Talán nem ártott volna itt sem valamiképp a címmel is előre jelezni, hogy ez bizony nem a klasszikus görög dráma.

Igaz, ezt már sejthették azok, akik csak rápillantottak a szórólapra és a plakátra. Idézem: zenés játék részben. Az ígéret betartatik, mert szinte végig és egyfolytában szól a zene (Vedres Csaba szerzeménye), ha kell s ha nem. Erősen eklektikus ez a muzsika, többféle műfaj (rap, tangó, rock, bágyasztó sláger) felfedezhető benne. Ráül az előadásra, ha tudjuk-értjük is, hogy ez egy koncerttel vegyített opera, musicalbe bújtatott tanmese.

A helyszín , a díszlet valóban operai, gyakran a stílus is. Hadd utaljak itt kicsinyég a Pintér Béla Társulatra, amelynek egyik kiváló előadására, a Parasztoperára nagyon szívesen emlékszem. Úgy szólt , oly egységes stílusban és látszólagos komolysággal, oly erősen hordozta magában az iróniát, ahogyan azt kell. Az Elektra díszletét meglátva hasonlóban bíztam. Hm, kicsit operai, kicsit elemelt , bárhol játszódhat, de a jelzések (valamelyik) dél-amerikai diktatúrára, banánköztársaságra utalnak. Középen Elektra különös oltára , fekete koporsóval-káddal, amelyből úgy kel ki a leányzó, mint valami bosszúra és alkoholra szomjas áldozat, foglyul ejtett vámpír, Drakulina. Aztán ott van a narrátor (civilben Elektra testvére), aki nagyrészt rap-ban meséli el a történteket, valamint videokamera segítségével ki is vetíti. Merthogy a multimédia eszközeit is használják bőséggel. Kettős (tükör)hatás, hozzá a történetet ellenpontozó és illusztráló videobejátszások, furcsa képvibrálások. Persze, manipulálnak bennünket, nosztalgiával etetnek. Meg aztán az sem mindegy, hogy meg tudják-e szólítani a mai fiatalabb korosztályt a darab alkotói, be tudják-e csalogatni őket a színházba. Kérdéses azonban, hogy milyen lesz a hatás, mert miközben az ember mindenre és mindenkire igyekszik figyelni, szétforgácsolódik, darabokra esik az egész. Ráadásul gyakran a szöveget is elég nehéz érteni.

Amíg egyfolytában szól a zene, koncertszerű az előadásmód, kényszerűen leköt az ének és a hang ereje. Attól a dramaturgiai ponttól kezdve azonban, hogy a zene kicsit háttérbe szorul, az előadás színházszerűbb lesz, a szereplők egymás felé is fordulva kommunikálni kezdenek, ólomsúllyal nehezedett rám az idő és a darab helyben topogása. Sok az ismétlődés, erősen közhelyes a szöveg, fárasztóak a technikai megoldások. Soványka az üzenet.

Lehet, hogy a helyszín elemelt , az előadás azonban nem. (Még?) nem találta meg a stílusát. Hiányzik az irónia, az idézőjel. Talán az egy hónap próba volt kevés, de lehet, hogy nagyobb a baj. Később esetleg kiderül, hogy tévedés volt-e az egész vagy szerethető lesz ez az Elektra. Igaz, utóbbi oly meglepetés lenne, mint ha betoppanna Godot.  

Addig azonban még sok próbát kell kiállnia a nézőnek. Jómagam, akinek megadatott, hogy a Vörösmarty Színházban, a premier előtt beszélhettem a rendezővel (Galambos Péter), az egyik főszereplővel (Györgyi Anna) és a darab (újra)írójával  (Kovács-Cohner Róbert), volt fogalmam arról, hogy ez az Elektra nem az az Elektra. Nem a szophoklészi , ha úgy tetszik. Nincs ezzel semmi baj, mert bizony nem árt, sőt, többnyire indokolt már a mai ízléshez alakítani az egykori klasszikusokat. Fogyaszthatóvá tenni a dramaturgiát, élőbbé a szöveget, érdekesebbé a látványvilágot. Megtették ezt már mások is, több műfajban, mást ne mondjak, az utólag sokat átkozott Gyurkó László, aki azért elég jó átiratot készített Szerelmem, Elektra címmel, és lehetne emlegetni a hangsúlyosan amerikainak nevezett Elektrát is. Talán nem ártott volna itt sem valamiképp a címmel is előre jelezni, hogy ez bizony nem a klasszikus görög dráma.

Igaz, ezt már sejthették azok, akik csak rápillantottak a szórólapra és a plakátra. Idézem: zenés játék részben. Az ígéret betartatik, mert szinte végig és egyfolytában szól a zene (Vedres Csaba szerzeménye), ha kell s ha nem. Erősen eklektikus ez a muzsika, többféle műfaj (rap, tangó, rock, bágyasztó sláger) felfedezhető benne. Ráül az előadásra, ha tudjuk-értjük is, hogy ez egy koncerttel vegyített opera, musicalbe bújtatott tanmese.

A helyszín , a díszlet valóban operai, gyakran a stílus is. Hadd utaljak itt kicsinyég a Pintér Béla Társulatra, amelynek egyik kiváló előadására, a Parasztoperára nagyon szívesen emlékszem. Úgy szólt , oly egységes stílusban és látszólagos komolysággal, oly erősen hordozta magában az iróniát, ahogyan azt kell. Az Elektra díszletét meglátva hasonlóban bíztam. Hm, kicsit operai, kicsit elemelt , bárhol játszódhat, de a jelzések (valamelyik) dél-amerikai diktatúrára, banánköztársaságra utalnak. Középen Elektra különös oltára , fekete koporsóval-káddal, amelyből úgy kel ki a leányzó, mint valami bosszúra és alkoholra szomjas áldozat, foglyul ejtett vámpír, Drakulina. Aztán ott van a narrátor (civilben Elektra testvére), aki nagyrészt rap-ban meséli el a történteket, valamint videokamera segítségével ki is vetíti. Merthogy a multimédia eszközeit is használják bőséggel. Kettős (tükör)hatás, hozzá a történetet ellenpontozó és illusztráló videobejátszások, furcsa képvibrálások. Persze, manipulálnak bennünket, nosztalgiával etetnek. Meg aztán az sem mindegy, hogy meg tudják-e szólítani a mai fiatalabb korosztályt a darab alkotói, be tudják-e csalogatni őket a színházba. Kérdéses azonban, hogy milyen lesz a hatás, mert miközben az ember mindenre és mindenkire igyekszik figyelni, szétforgácsolódik, darabokra esik az egész. Ráadásul gyakran a szöveget is elég nehéz érteni.

Amíg egyfolytában szól a zene, koncertszerű az előadásmód, kényszerűen leköt az ének és a hang ereje. Attól a dramaturgiai ponttól kezdve azonban, hogy a zene kicsit háttérbe szorul, az előadás színházszerűbb lesz, a szereplők egymás felé is fordulva kommunikálni kezdenek, ólomsúllyal nehezedett rám az idő és a darab helyben topogása. Sok az ismétlődés, erősen közhelyes a szöveg, fárasztóak a technikai megoldások. Soványka az üzenet.

Lehet, hogy a helyszín elemelt , az előadás azonban nem. (Még?) nem találta meg a stílusát. Hiányzik az irónia, az idézőjel. Talán az egy hónap próba volt kevés, de lehet, hogy nagyobb a baj. Később esetleg kiderül, hogy tévedés volt-e az egész vagy szerethető lesz ez az Elektra. Igaz, utóbbi oly meglepetés lenne, mint ha betoppanna Godot.  

Addig azonban még sok próbát kell kiállnia a nézőnek. Jómagam, akinek megadatott, hogy a Vörösmarty Színházban, a premier előtt beszélhettem a rendezővel (Galambos Péter), az egyik főszereplővel (Györgyi Anna) és a darab (újra)írójával  (Kovács-Cohner Róbert), volt fogalmam arról, hogy ez az Elektra nem az az Elektra. Nem a szophoklészi , ha úgy tetszik. Nincs ezzel semmi baj, mert bizony nem árt, sőt, többnyire indokolt már a mai ízléshez alakítani az egykori klasszikusokat. Fogyaszthatóvá tenni a dramaturgiát, élőbbé a szöveget, érdekesebbé a látványvilágot. Megtették ezt már mások is, több műfajban, mást ne mondjak, az utólag sokat átkozott Gyurkó László, aki azért elég jó átiratot készített Szerelmem, Elektra címmel, és lehetne emlegetni a hangsúlyosan amerikainak nevezett Elektrát is. Talán nem ártott volna itt sem valamiképp a címmel is előre jelezni, hogy ez bizony nem a klasszikus görög dráma.

Igaz, ezt már sejthették azok, akik csak rápillantottak a szórólapra és a plakátra. Idézem: zenés játék részben. Az ígéret betartatik, mert szinte végig és egyfolytában szól a zene (Vedres Csaba szerzeménye), ha kell s ha nem. Erősen eklektikus ez a muzsika, többféle műfaj (rap, tangó, rock, bágyasztó sláger) felfedezhető benne. Ráül az előadásra, ha tudjuk-értjük is, hogy ez egy koncerttel vegyített opera, musicalbe bújtatott tanmese.

A helyszín , a díszlet valóban operai, gyakran a stílus is. Hadd utaljak itt kicsinyég a Pintér Béla Társulatra, amelynek egyik kiváló előadására, a Parasztoperára nagyon szívesen emlékszem. Úgy szólt , oly egységes stílusban és látszólagos komolysággal, oly erősen hordozta magában az iróniát, ahogyan azt kell. Az Elektra díszletét meglátva hasonlóban bíztam. Hm, kicsit operai, kicsit elemelt , bárhol játszódhat, de a jelzések (valamelyik) dél-amerikai diktatúrára, banánköztársaságra utalnak. Középen Elektra különös oltára , fekete koporsóval-káddal, amelyből úgy kel ki a leányzó, mint valami bosszúra és alkoholra szomjas áldozat, foglyul ejtett vámpír, Drakulina. Aztán ott van a narrátor (civilben Elektra testvére), aki nagyrészt rap-ban meséli el a történteket, valamint videokamera segítségével ki is vetíti. Merthogy a multimédia eszközeit is használják bőséggel. Kettős (tükör)hatás, hozzá a történetet ellenpontozó és illusztráló videobejátszások, furcsa képvibrálások. Persze, manipulálnak bennünket, nosztalgiával etetnek. Meg aztán az sem mindegy, hogy meg tudják-e szólítani a mai fiatalabb korosztályt a darab alkotói, be tudják-e csalogatni őket a színházba. Kérdéses azonban, hogy milyen lesz a hatás, mert miközben az ember mindenre és mindenkire igyekszik figyelni, szétforgácsolódik, darabokra esik az egész. Ráadásul gyakran a szöveget is elég nehéz érteni.

Amíg egyfolytában szól a zene, koncertszerű az előadásmód, kényszerűen leköt az ének és a hang ereje. Attól a dramaturgiai ponttól kezdve azonban, hogy a zene kicsit háttérbe szorul, az előadás színházszerűbb lesz, a szereplők egymás felé is fordulva kommunikálni kezdenek, ólomsúllyal nehezedett rám az idő és a darab helyben topogása. Sok az ismétlődés, erősen közhelyes a szöveg, fárasztóak a technikai megoldások. Soványka az üzenet.

Lehet, hogy a helyszín elemelt , az előadás azonban nem. (Még?) nem találta meg a stílusát. Hiányzik az irónia, az idézőjel. Talán az egy hónap próba volt kevés, de lehet, hogy nagyobb a baj. Később esetleg kiderül, hogy tévedés volt-e az egész vagy szerethető lesz ez az Elektra. Igaz, utóbbi oly meglepetés lenne, mint ha betoppanna Godot.  

Igaz, ezt már sejthették azok, akik csak rápillantottak a szórólapra és a plakátra. Idézem: zenés játék részben. Az ígéret betartatik, mert szinte végig és egyfolytában szól a zene (Vedres Csaba szerzeménye), ha kell s ha nem. Erősen eklektikus ez a muzsika, többféle műfaj (rap, tangó, rock, bágyasztó sláger) felfedezhető benne. Ráül az előadásra, ha tudjuk-értjük is, hogy ez egy koncerttel vegyített opera, musicalbe bújtatott tanmese.

A helyszín , a díszlet valóban operai, gyakran a stílus is. Hadd utaljak itt kicsinyég a Pintér Béla Társulatra, amelynek egyik kiváló előadására, a Parasztoperára nagyon szívesen emlékszem. Úgy szólt , oly egységes stílusban és látszólagos komolysággal, oly erősen hordozta magában az iróniát, ahogyan azt kell. Az Elektra díszletét meglátva hasonlóban bíztam. Hm, kicsit operai, kicsit elemelt , bárhol játszódhat, de a jelzések (valamelyik) dél-amerikai diktatúrára, banánköztársaságra utalnak. Középen Elektra különös oltára , fekete koporsóval-káddal, amelyből úgy kel ki a leányzó, mint valami bosszúra és alkoholra szomjas áldozat, foglyul ejtett vámpír, Drakulina. Aztán ott van a narrátor (civilben Elektra testvére), aki nagyrészt rap-ban meséli el a történteket, valamint videokamera segítségével ki is vetíti. Merthogy a multimédia eszközeit is használják bőséggel. Kettős (tükör)hatás, hozzá a történetet ellenpontozó és illusztráló videobejátszások, furcsa képvibrálások. Persze, manipulálnak bennünket, nosztalgiával etetnek. Meg aztán az sem mindegy, hogy meg tudják-e szólítani a mai fiatalabb korosztályt a darab alkotói, be tudják-e csalogatni őket a színházba. Kérdéses azonban, hogy milyen lesz a hatás, mert miközben az ember mindenre és mindenkire igyekszik figyelni, szétforgácsolódik, darabokra esik az egész. Ráadásul gyakran a szöveget is elég nehéz érteni.

Amíg egyfolytában szól a zene, koncertszerű az előadásmód, kényszerűen leköt az ének és a hang ereje. Attól a dramaturgiai ponttól kezdve azonban, hogy a zene kicsit háttérbe szorul, az előadás színházszerűbb lesz, a szereplők egymás felé is fordulva kommunikálni kezdenek, ólomsúllyal nehezedett rám az idő és a darab helyben topogása. Sok az ismétlődés, erősen közhelyes a szöveg, fárasztóak a technikai megoldások. Soványka az üzenet.

Lehet, hogy a helyszín elemelt , az előadás azonban nem. (Még?) nem találta meg a stílusát. Hiányzik az irónia, az idézőjel. Talán az egy hónap próba volt kevés, de lehet, hogy nagyobb a baj. Később esetleg kiderül, hogy tévedés volt-e az egész vagy szerethető lesz ez az Elektra. Igaz, utóbbi oly meglepetés lenne, mint ha betoppanna Godot.  

Igaz, ezt már sejthették azok, akik csak rápillantottak a szórólapra és a plakátra. Idézem: zenés játék részben. Az ígéret betartatik, mert szinte végig és egyfolytában szól a zene (Vedres Csaba szerzeménye), ha kell s ha nem. Erősen eklektikus ez a muzsika, többféle műfaj (rap, tangó, rock, bágyasztó sláger) felfedezhető benne. Ráül az előadásra, ha tudjuk-értjük is, hogy ez egy koncerttel vegyített opera, musicalbe bújtatott tanmese.

A helyszín , a díszlet valóban operai, gyakran a stílus is. Hadd utaljak itt kicsinyég a Pintér Béla Társulatra, amelynek egyik kiváló előadására, a Parasztoperára nagyon szívesen emlékszem. Úgy szólt , oly egységes stílusban és látszólagos komolysággal, oly erősen hordozta magában az iróniát, ahogyan azt kell. Az Elektra díszletét meglátva hasonlóban bíztam. Hm, kicsit operai, kicsit elemelt , bárhol játszódhat, de a jelzések (valamelyik) dél-amerikai diktatúrára, banánköztársaságra utalnak. Középen Elektra különös oltára , fekete koporsóval-káddal, amelyből úgy kel ki a leányzó, mint valami bosszúra és alkoholra szomjas áldozat, foglyul ejtett vámpír, Drakulina. Aztán ott van a narrátor (civilben Elektra testvére), aki nagyrészt rap-ban meséli el a történteket, valamint videokamera segítségével ki is vetíti. Merthogy a multimédia eszközeit is használják bőséggel. Kettős (tükör)hatás, hozzá a történetet ellenpontozó és illusztráló videobejátszások, furcsa képvibrálások. Persze, manipulálnak bennünket, nosztalgiával etetnek. Meg aztán az sem mindegy, hogy meg tudják-e szólítani a mai fiatalabb korosztályt a darab alkotói, be tudják-e csalogatni őket a színházba. Kérdéses azonban, hogy milyen lesz a hatás, mert miközben az ember mindenre és mindenkire igyekszik figyelni, szétforgácsolódik, darabokra esik az egész. Ráadásul gyakran a szöveget is elég nehéz érteni.

Amíg egyfolytában szól a zene, koncertszerű az előadásmód, kényszerűen leköt az ének és a hang ereje. Attól a dramaturgiai ponttól kezdve azonban, hogy a zene kicsit háttérbe szorul, az előadás színházszerűbb lesz, a szereplők egymás felé is fordulva kommunikálni kezdenek, ólomsúllyal nehezedett rám az idő és a darab helyben topogása. Sok az ismétlődés, erősen közhelyes a szöveg, fárasztóak a technikai megoldások. Soványka az üzenet.

Lehet, hogy a helyszín elemelt , az előadás azonban nem. (Még?) nem találta meg a stílusát. Hiányzik az irónia, az idézőjel. Talán az egy hónap próba volt kevés, de lehet, hogy nagyobb a baj. Később esetleg kiderül, hogy tévedés volt-e az egész vagy szerethető lesz ez az Elektra. Igaz, utóbbi oly meglepetés lenne, mint ha betoppanna Godot.  

A helyszín , a díszlet valóban operai, gyakran a stílus is. Hadd utaljak itt kicsinyég a Pintér Béla Társulatra, amelynek egyik kiváló előadására, a Parasztoperára nagyon szívesen emlékszem. Úgy szólt , oly egységes stílusban és látszólagos komolysággal, oly erősen hordozta magában az iróniát, ahogyan azt kell. Az Elektra díszletét meglátva hasonlóban bíztam. Hm, kicsit operai, kicsit elemelt , bárhol játszódhat, de a jelzések (valamelyik) dél-amerikai diktatúrára, banánköztársaságra utalnak. Középen Elektra különös oltára , fekete koporsóval-káddal, amelyből úgy kel ki a leányzó, mint valami bosszúra és alkoholra szomjas áldozat, foglyul ejtett vámpír, Drakulina. Aztán ott van a narrátor (civilben Elektra testvére), aki nagyrészt rap-ban meséli el a történteket, valamint videokamera segítségével ki is vetíti. Merthogy a multimédia eszközeit is használják bőséggel. Kettős (tükör)hatás, hozzá a történetet ellenpontozó és illusztráló videobejátszások, furcsa képvibrálások. Persze, manipulálnak bennünket, nosztalgiával etetnek. Meg aztán az sem mindegy, hogy meg tudják-e szólítani a mai fiatalabb korosztályt a darab alkotói, be tudják-e csalogatni őket a színházba. Kérdéses azonban, hogy milyen lesz a hatás, mert miközben az ember mindenre és mindenkire igyekszik figyelni, szétforgácsolódik, darabokra esik az egész. Ráadásul gyakran a szöveget is elég nehéz érteni.

Amíg egyfolytában szól a zene, koncertszerű az előadásmód, kényszerűen leköt az ének és a hang ereje. Attól a dramaturgiai ponttól kezdve azonban, hogy a zene kicsit háttérbe szorul, az előadás színházszerűbb lesz, a szereplők egymás felé is fordulva kommunikálni kezdenek, ólomsúllyal nehezedett rám az idő és a darab helyben topogása. Sok az ismétlődés, erősen közhelyes a szöveg, fárasztóak a technikai megoldások. Soványka az üzenet.

Lehet, hogy a helyszín elemelt , az előadás azonban nem. (Még?) nem találta meg a stílusát. Hiányzik az irónia, az idézőjel. Talán az egy hónap próba volt kevés, de lehet, hogy nagyobb a baj. Később esetleg kiderül, hogy tévedés volt-e az egész vagy szerethető lesz ez az Elektra. Igaz, utóbbi oly meglepetés lenne, mint ha betoppanna Godot.  

A helyszín , a díszlet valóban operai, gyakran a stílus is. Hadd utaljak itt kicsinyég a Pintér Béla Társulatra, amelynek egyik kiváló előadására, a Parasztoperára nagyon szívesen emlékszem. Úgy szólt , oly egységes stílusban és látszólagos komolysággal, oly erősen hordozta magában az iróniát, ahogyan azt kell. Az Elektra díszletét meglátva hasonlóban bíztam. Hm, kicsit operai, kicsit elemelt , bárhol játszódhat, de a jelzések (valamelyik) dél-amerikai diktatúrára, banánköztársaságra utalnak. Középen Elektra különös oltára , fekete koporsóval-káddal, amelyből úgy kel ki a leányzó, mint valami bosszúra és alkoholra szomjas áldozat, foglyul ejtett vámpír, Drakulina. Aztán ott van a narrátor (civilben Elektra testvére), aki nagyrészt rap-ban meséli el a történteket, valamint videokamera segítségével ki is vetíti. Merthogy a multimédia eszközeit is használják bőséggel. Kettős (tükör)hatás, hozzá a történetet ellenpontozó és illusztráló videobejátszások, furcsa képvibrálások. Persze, manipulálnak bennünket, nosztalgiával etetnek. Meg aztán az sem mindegy, hogy meg tudják-e szólítani a mai fiatalabb korosztályt a darab alkotói, be tudják-e csalogatni őket a színházba. Kérdéses azonban, hogy milyen lesz a hatás, mert miközben az ember mindenre és mindenkire igyekszik figyelni, szétforgácsolódik, darabokra esik az egész. Ráadásul gyakran a szöveget is elég nehéz érteni.

Amíg egyfolytában szól a zene, koncertszerű az előadásmód, kényszerűen leköt az ének és a hang ereje. Attól a dramaturgiai ponttól kezdve azonban, hogy a zene kicsit háttérbe szorul, az előadás színházszerűbb lesz, a szereplők egymás felé is fordulva kommunikálni kezdenek, ólomsúllyal nehezedett rám az idő és a darab helyben topogása. Sok az ismétlődés, erősen közhelyes a szöveg, fárasztóak a technikai megoldások. Soványka az üzenet.

Lehet, hogy a helyszín elemelt , az előadás azonban nem. (Még?) nem találta meg a stílusát. Hiányzik az irónia, az idézőjel. Talán az egy hónap próba volt kevés, de lehet, hogy nagyobb a baj. Később esetleg kiderül, hogy tévedés volt-e az egész vagy szerethető lesz ez az Elektra. Igaz, utóbbi oly meglepetés lenne, mint ha betoppanna Godot.  

Amíg egyfolytában szól a zene, koncertszerű az előadásmód, kényszerűen leköt az ének és a hang ereje. Attól a dramaturgiai ponttól kezdve azonban, hogy a zene kicsit háttérbe szorul, az előadás színházszerűbb lesz, a szereplők egymás felé is fordulva kommunikálni kezdenek, ólomsúllyal nehezedett rám az idő és a darab helyben topogása. Sok az ismétlődés, erősen közhelyes a szöveg, fárasztóak a technikai megoldások. Soványka az üzenet.

Lehet, hogy a helyszín elemelt , az előadás azonban nem. (Még?) nem találta meg a stílusát. Hiányzik az irónia, az idézőjel. Talán az egy hónap próba volt kevés, de lehet, hogy nagyobb a baj. Később esetleg kiderül, hogy tévedés volt-e az egész vagy szerethető lesz ez az Elektra. Igaz, utóbbi oly meglepetés lenne, mint ha betoppanna Godot.  

Amíg egyfolytában szól a zene, koncertszerű az előadásmód, kényszerűen leköt az ének és a hang ereje. Attól a dramaturgiai ponttól kezdve azonban, hogy a zene kicsit háttérbe szorul, az előadás színházszerűbb lesz, a szereplők egymás felé is fordulva kommunikálni kezdenek, ólomsúllyal nehezedett rám az idő és a darab helyben topogása. Sok az ismétlődés, erősen közhelyes a szöveg, fárasztóak a technikai megoldások. Soványka az üzenet.

Lehet, hogy a helyszín elemelt , az előadás azonban nem. (Még?) nem találta meg a stílusát. Hiányzik az irónia, az idézőjel. Talán az egy hónap próba volt kevés, de lehet, hogy nagyobb a baj. Később esetleg kiderül, hogy tévedés volt-e az egész vagy szerethető lesz ez az Elektra. Igaz, utóbbi oly meglepetés lenne, mint ha betoppanna Godot.  

Lehet, hogy a helyszín elemelt , az előadás azonban nem. (Még?) nem találta meg a stílusát. Hiányzik az irónia, az idézőjel. Talán az egy hónap próba volt kevés, de lehet, hogy nagyobb a baj. Később esetleg kiderül, hogy tévedés volt-e az egész vagy szerethető lesz ez az Elektra. Igaz, utóbbi oly meglepetés lenne, mint ha betoppanna Godot.  

Lehet, hogy a helyszín elemelt , az előadás azonban nem. (Még?) nem találta meg a stílusát. Hiányzik az irónia, az idézőjel. Talán az egy hónap próba volt kevés, de lehet, hogy nagyobb a baj. Később esetleg kiderül, hogy tévedés volt-e az egész vagy szerethető lesz ez az Elektra. Igaz, utóbbi oly meglepetés lenne, mint ha betoppanna Godot.