A kerítés sehol sincs kolbászból

- Hogyan került az Amerikai Egyesült Államokba?

- Eredetileg tanár vagyok. Az interneten figyeltem fel arra, hogy egy osztrák-amerikai oktatási szervezet révén az USA-ban szívesen fogadnak pedagógusokat. A program nyitott: az osztrákokon kívül németek, szlovákok, magyarok is jelentkezhetnek rá. Én is pályáztam 2001-ben, a meghallgatáson megfeleltem, így másfél évig tanítottam egy brooklyni középiskolában... Tovább is maradhattam volna, de úgy éreztem, a kisfiamnak fontos, hogy megtanuljon magyarul írni és olvasni...

- Tehát családostul vállalta a kalandot?

- Igen, a lányom tíz, a fiam hatéves volt. Szerencsére a férjem beadta a derekát, és támogatott. Ő is tanár, de akkor még nem volt elég jó az angoltudása, így ezt az időt nyelvtanulással töltötte. Tényleg lehet ezt kalandnak nevezni, mert fél évig sok furcsa dolog történt velünk. Figyelmeztettek, hogy a kulturális sokk elkerülhetetlen, de én nem hittem ebben. Tévedtem, hiszen nap mint nap, apró-cseprő ügyekben kellett ráébrednem, hogy az amerikaiak időnként teljesen másként viszonyulnak a dolgokhoz, mint mi.

- Gondolom, egy brooklyni iskola is teljesen más, mint a hazai. Erről is írhatott volna könyvet.

- Valóban, de ebben a témában születtek már írások. Én viszont kapcsolatba kerültem néhány magyar illegális bevándorlóval. Ráébredtem, hogy az első generációs bevándorlóknak nehéz a helyzetük, különösen, ha nem beszélik jól a nyelvet. Érdekelni kezdett: miféle álmok vezérelték ezeket az embereket, amikor nekivágtak a nagyvilágnak? Milyen erőfeszítéseket tesznek, hogy beilleszkedjenek? A hétköznapi emberek kegyetlenek: azt, aki nem tud angolul, ott nagyon lenézik, ha meg megtanul, az akcentusa miatt bánnak vele lekezelően. Érdekes, hogy a magyarok akcentusát általában kedvesnek, mulatságosnak tartják. A tanítványaim azt mondták, nekem mindent megbocsátanak, mert vicces, ahogy angolul beszélek...

- Kilenc vallomás, sors szerepel a kötetben: többüknek okozott gondot a nyelvtudás hiánya. Miként válogatta ki a beszélgetőtársait?

- Igyekeztem különböző életutakat megmutatni. Ami jellemző: egyedül vágnak az útnak. Úgy gondolják, szerencsét próbálnak, összeszednek egy kis pénzt, aztán hazatérnek. De végül kintragadnak, hozzászoknak az életformához, és úgy érzik, itthon már nem lennének képesek beilleszkedni. Az illegális bevándorlók csak a legnehezebb, legrosszabbul fizetett munkákat kaphatják, tehát rengeteget dolgoznak, de a legtöbbjük úgy gondolja, otthon se lenne rózsás a helyzete. Mindenki arra törekszik, hogy legalizálhassa az amerikai tartózkodását. Ehhez például jó ügyvédre van szükség. Az egyik beszélgetőtársam, Laca - persze senki se az igazi nevén szerepel - ezt az utat választotta. Igaz, neki segítsége is volt, hiszen a nővére már az USA-ban élt, amikor ő megérkezett. De egy jó ügyvéddel is igen hosszú időbe telik, míg valaki megkapja a zöld kártyát, majd - öt év múlva - folyamodhat az állampolgárságért. Aztán ott van Zsófi, aki érdekházasság révén akarta legálissá tenni az ottlétét, de az amerikai férj az első adandó alkalommal kifosztotta. A nők legtöbbje takarít vagy bébiszitter - de szerepel a könyvben olyan is, aki honosíttatta a diplomáját és boldogul...

- Az illegális bevándorlók száma egyre nagyobb az USA-ban. Miért?

- A New York Times egyik újságírójával értek egyet: aki úgy gondolja, hallgatólagos megállapodás jött létre az amerikai társadalomban. Ma már 100-200 dollárért beszerezhető egy igazinak látszó irat, amivel egy ember munkát vállalhat. A munkaadó nem tesz fel kérdéseket, mert ő olcsó munkaerőt akar alkalmazni. Az USA kormánya is félrenéz, mert a szabályok szerint a hamis társadalombiztosítási számmal rendelkezők béréből is automatikusan levonják a tb-hozzájárulást. Az összeg a tb-kasszában marad, hiszen akinek hamisak az iratai, az nem veszi igénybe az ingyenes szolgáltatást... Ezért annyi az illegális bevándorló.

- Mit szeretne sugallni a kötettel?

- Azt igyekeztem láttatni, hogy sehol sincs kolbászból a kerítés. Meg akartam mutatni, hogy mi mindenre kell felkészülnie annak, aki idegenben akar boldogulni, hiszen nem árt tudni, hogy a valóság sokszor igen messze esik a dédelgetett álmoktól.