Kultúra

2009.01.20. 03:29

Levegő, víz és dixieland - interjú Benkó Sándorral

<b>Székesfehérvár</b> - Évtizedek óta talán a legsikeresebb jazz-zenekar Magyarországon, s a világon is a legjobbak között jegyzik. A Benkó Dixieland Band szombaton Fehérváron lép fel.

Szabó Zoltán

Habár a divatok változtak, zenei ízlések jöttek-mentek, népszerűségük máig töretlen. Egykoron szinte hazajártak Székesfehérvárra, hiszen először a belvárosban, majd az úttörő és ifjúsági házban működött klubjuk, összesen több mint húsz éven át. Minden túlzás nélkül a világ egyik legjobb dixieland-zenekara, megkaptak minden díjat, ami itthon és külföldön lehetséges. Szombaton este a Vörösmarty Színházban adnak koncertet. Ebből az alkalomból beszélgettünk múltról és jelenről Benkó Sándorral, a zenekar alapítójával, vezetőjével, klarinétosával.

- Ötvenkét éve, 1957-ben alapítottad a zenekart. Évente 200-250 koncertet adtok, túl vagytok már a tízezredik fellépésen. Nem fáradtatok bele, nem vált rutinszerűvé már a zenélés?

- Túl vagyunk már a 10 ezer 300 fellépésen. Erre mindig szoktam valami blődlit mondani, különösen Amerikában, ahol szeretik a hülyeséget. Az embernek levegőre, vízre, egyebekre szüksége van, soha nem unod meg, hogy igyad. Még annak is, aki whiskyt vedel, szüksége van a vízre. Ugyanígy szükségem van nekem a zenére. Ha az ember ténylegesen beleszeret valamibe, akkor nincs az a pillanat, amikor nem szívesen hallgatná, próbálná, hangszerelné, játszaná. Eltart ez a halálig, számomra ez a műfaj élvezet, kikapcsolódás, annak ellenére, hogy ez a profi munkám is.

- Ötven év, együtt egy házasságban is szép teljesítmény. A régiek közül hányan vagytok még?

- Három korszaka volt a Benkó Dixieland Bandnek. Az első rövid periódusban nagyon sok fiatal kolléga jött hozzánk gyakorolni, játszani, tanulni az improvizatív zenét, köztük Laux József, Debreczeni Csaba, Benkő Laci, Solymos Tóni. Összesen majdnem 75 fiatal tanult nálunk, a beat-lexikonok az együttest és a Benkó-klubot a beat bölcsőjének nevezik. Ám hamar rájöttem, hogy nekem nem ez a stílus teszik, a dixieland volt mindig is a szerelmem, ezért 1962-ben megalakítottam az úgynevezett aranycsapatot, amely 1962-től dolgozott együtt, Vajda Sanyi, a bőgős haláláig. Járai János dobolt, Halmos Vilmos ült a zongoránál, Nagy Jenő bendzsózott, a három fúvós pedig Zoltán Béla, Nagy Iván és Benkó Sándor volt. Vajda Sanyi elhunyt, Járai Jani elfáradt, idén márciusban sajnos végleg itthagyott bennünket Zoltán Béla, így az 52. évben a régi, nagy csapatból négyen maradtunk. Három nagyon tehetséges, fiatal zenész egészíti ki az öregeket .

- Nem csak klubokban, de nagy, többezres közönség előtt is óriási sikereket aratott a zenekar. Minek tulajdonítod ezt?

- Az első és talán leglényegesebb az volt, hogy amatőr lélekkel véresen komolyan vettük mi ezt a dolgot. Éveken keresztül nemritkán napi 6 órát gyakoroltunk. Mérnöki precizitással akartunk játszani, az elején gyakorlatilag csak fillérekért, de nagyon szerettük, amit csináltunk. Hozzá mi a világtól elzártan, a vasfüggöny mögött zenéltünk, nem volt módunk másoktól tanulni, utánozni a stílust. Mindez azt eredményezte, hogy egy teljesen egyéni ízű, stílusú bandává fejlődtünk. Így aztán amikor először kijutottunk Svájcba, a híres-nevezetes Montreaux Jazzfesztiválra, azonnal meg is nyertük. Mindenki elképedve hallgatta a zenénket.

- Pop-népszerűséget értetek el, ugyanakkor a klasszikus zenészek is elismerték a zenekar munkáját. Köztük Ferencsik János is, aki nagyvonalú gesztust tett...

- Klasszikus zenét tanultunk, törekedtünk a legjobb minőségre. Jóban voltunk a klasszikus zenészekkel, Jandó Jenővel, Ligetivel, Szabadi Vilmossal koncerteztünk. Ferencsik János felajánlotta, hogy a Zeneakadémia évadzáró négy koncertnapjából kettőt nekünk ad. Így aztán a Benkó Dixieland Band harminc éve, máig a Zeneakadémia állandó előadója, december 28-29-én mi adunk ott koncertet.

- Amerikában, a jazz hazájában is nagy sikert arattatok. Olyannyira , hogy 1987-ben Ronald Reagen elnök kitüntette a zenekart.

- A díjat nem vehettük át, Aczél elvtárs letiltotta. Ám Juszt László révén a királyi tévé híradója mégis lehozta a hírt, a nagykövetség pedig átadta a díjat. George Bush elnökkel azonban már személyesen találkozhattam. Ezekre természetesen nagyon büszke vagyok, de a sok szakmai elismerés mellett leginkább talán a 2006-os Kossuth-díjnak örülök a legjobban. S persze a Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjének, amelyet kivételes módon a zenekar minden tagja megkapott.

- Végig, a nyugdíjba vonulásig tanítottál a műszaki egyetemen, a doktori címet pedig az Elektromágneses terek numerikus szimulációja témában szerezted. Hogy jutott minderre idő?

- Rengeteget segítettek a kollégák, a tanszékvezető professzorom. Persze mindehhez kellett egy tudatosan, precízen beosztott, napi 18 órai munkával járó élet. Igaz, a gyerekeim joggal emlegették, hogy az apjukat keveset látják. Nem is lettek zenészek, egyikük közgazdász, a másik az egyik cégemet irányítja.

- Fehérvár egykor a hazai jazz központja volt. Emlékszel erre az időre?

- A magyar jazzfőváros volt a 70-es, 80-as években Fehérvár. A Videoton Interjazz Fesztiválok uralták a hazai jazzéletet, s a világ legnagyobb sztárjait meg tudták hívni. Mi is játszottunk velük. Minket jószerivel az egész város szeretett, a klubunk nagyon sokáig működött, telt házzal. Az az idő már elmúlt, s mi nagyon rég nem léptünk fel a városban. A szombati koncerten szeretnénk összefoglalót adni az elmúlt évtizedekből, népszerű számokat játszunk, új feldolgozásban, s lesz némi meglepetés is.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!