Tíz esztendő telt el a szökőár óta

Gyerekkoromban, amikor a térkép számomra még csak az elkövetkezendő kalandok, vágyak kapuja volt, gyakran megtaláltam ujjammal Colombo városát. Biztos voltam abban, hogy soha nem jutok el oda. Később szörnyű esemény okán, „emberáron" bizonyosodott be a tévedésem.

Háromszor jártam a szigeten. Először a cunami után, aztán amikor letettük a vajirai árvaház alapkövét, majd egy évvel a tragédia után, a 2005 decemberi avatáson. Megbizonyosodtam arról, hogy miként azt ígértük, olvasóink adományai jó helyre kerültek.

A Pannon Lapok Társaságának napilapjai, közöttük a Fejér Megyei Hírlap akciót szervezett, amellyel a Baptista Szeretetszolgálat munkáját segítette: egy gyermekotthon építését Vajirában, Colombo külvárosában. Huszonötezer olvasónk csatlakozott a kezdeményezéshez, amely hatására máig tartó módon teremtettünk emberhez méltó életet többségükben olyan fiatalok számára, akik a szökőár miatt jutottak árvaságra. Az akkor látottak tíz év után sem feledtetik a tragédiát. A vonatot, amely a fővárosból tartott dél felé, amikor elkapta a harminc méteres hullám: ezerötszázan haltak meg a konzervdobozként összegyűrődött szerelvényben, amely ma már emlékmű virágokkal, síró asszonyokkal és talán visszatérő lelkekkel. A fájdalom szinte tapintható volt.

Srí Lanka a mosoly országa is minden rossz ellenére. Gyerekek a magyar otthonban. Fotó: Tihanyi Tamás

Nehezítette a segélymunkát a mindent behálózó korrupció, valamint a tamil kisebbség és a szingaléz többség között dúló polgárháború. Ma már tudjuk, nagyon sok adomány nem ért célba, vagy éppen rossz helyen kötött ki. Székesfehérvár városa például egy magyar falu felépítéséhez nyújtott segítséget: nem a magyarok hibája, hogy feleslegesen, mert a kezdeményezésből semmi sem lett.

A szökőár 2004. december 26-án csapott le az Indiai-óceán medencéjére, és tizenkét országban összesen negyedmillió embert fullasztott meg, vagy zúzott össze a vízfal, a törmelék. Indonéziát a rengés után néhány perc, ám Srí Lankát csak két és fél óra múlva érte el a hullám: a szigeten mégis 30 ezren vesztek oda. A természeti csapást előre jelző rendszerről akkor még szó sem volt, ezért haltak meg a többségükben szegény emberek, akik életüket a parton, kalyibákban tengették. Nyomorultul elpusztultak, miközben a világ szerencsésebbik részén élők éppen ajándékaikat próbálgatták fel.

Csak a világméretű összefogás, a nemzetközi segítségnyújtás példátlan mérete az, ami enyhítette a lelkiismeret cunami-szerű háborgását.

A jó emberekét, legalábbis.