A mi életünk ilyen volt – Kovács Mihályné Fülöp Borbála emlékei

Különleges emléket föl tud idézni, mama, ebből az időből?

– Egyszer karácsonykor én voltam a főangyal. Úgy kezdődött, hogy az Ádám, Éva a paradicsomban voltak. Még igazi almát is varrtunk föl. A színfalon volt egy szép nagy almafa föstve, arra oda volt varrva egy alma, hogy az Évának legyen mit leszakítani. Volt egy kígyó is, az kék volt, rá volt tekeredve az almafa törzsére. Mikor Éva leszakította az almát, adott belőle Ádámnak is, aztán akkor én jöttem, hogy: Ádám, Éva, hol vagytok? Menjetek, távozzatok! Legyen hát részetek a mindentudás – ugye mert az ördög azt ajánlotta nekik –, tudjátok meg, hogy ezer meg ezer nyomorúság vár reátok. Tudjátok meg, hogy halál leszen osztályrészetek. Mondta Éva: kegyelem, Istenem, irgalom. Meg Ádám is. Majd megint én folytattam: lássátok hát az Isten irgalmát, majd lesz az az idő, amikor eljövend a jóság. Eljön erre az átkos földre, s megvált titeket rabságtokból, s kinyitja a bezárt paradicsom üdvkapuját. Addig azonban küzdjetek, s e vigasztalás reményében fáradozzatok. Menjetek ki az Éden hazájából. Ők mentek, én pedig mutattam az utat a kardommal.

„Harminchat pengőnk volt egy hónapra”

Mivel foglalkozott az iskolai évek után?

– Minálunk itt a zirci apátság birtoka volt, annak a kenyerén nőttünk föl, azt dolgoztuk mindig. Falun is megvolt mindenkinek a maga munkahelye. A földművesek a földdel dolgoztak. A zirci apátság rengeteg embert foglalkoztatott. Itt a pusztákon, Kelemen, Róbert, Előszállás, Ménesmajor, Selyemmajor, Antalmajor, Kiskarácsony, Nagykarácsony, Györgyszálláspuszta – mindenhol voltak részes aratók, cselédek. Napkeletre ott voltunk a munkahelyen, és mindig jókedvűek voltunk, mindig volt nótás meg tréfás kedvünk, nem lógott az orrunk, hogy no hát minekünk most dolgoznunk kell. Tréfálni meg bolondozni meg nótázni mindig szerettünk. Mert fiatalok voltunk, egészségesek, nem ártott nekünk se a nap, se a szél, se az eső. Megedződtünk jól. A mi életünk ilyen volt. Nehéz volt egy kicsit, de azért mindig jókedvvel csináltuk.

Pontosan mit kellett dolgozniuk?

– Május–júniusra szerződtünk répásnak, júliusban arattunk, augusztusban a masinázás volt, szeptember végin, októberben meg már megint szedtük a répát. Azért külön fizettek, mindig száz öleket mértek ki, aki fölszedett száz ölet, az meg volt határozva, két pengő vagy nem tudom én, mennyi járt érte, fizetség. Aztán ugye azt előbb föl kellett böködni, aztán hamar földobáltuk kupacokba, majd meg kellett pucolni. Le kellett vágni a koronáját kaszakéssel, majd a koronájával takartuk be addig, amíg be nem hordták. Az meg jó volt az állatoknak télire, még le is savanyították, lesilózták az uradalomban a zöld répafejeket, azokon rajt volt a jó kis levele meg a répából is bizonyos rész.

Mennyi fizetséget kaptak a munkáért?

– Az uradalom megfogadott a faluban, aki csak el tudott menni; harminchat pengőnk volt egy hónapra meg a koszt. A kosztot kimérték, mindenki otthon főzhette meg. Harminc kiló liszt volt egy hónapra meg két kiló hús, paprika, só, bab, mindent adtak hozzá, még zsírszalonnát is. Mire a nap kelt, már minekünk mutogatták, hogy ez a te sorod, ez a te sorod, pedig sokszor két-három kilométert kellett menni, mire odaértünk arra a dűlőre, arra a földre, ahol a répa volt. Mindig az antali út mellett volt, mert ott járt a lóré vasút, amivel behordták az állomásra a cukorrépát.

Deszkából készült, olyan kis kereke volt, mint a vonatnak, sínen ment, ló húzta, de könnyen szaladt. Behordták az állomásra a répát, majd innen szállították el a cukorgyárba. Amikor már két évig dolgoztunk, engemet tettek meg első munkásnak meg a barátnőmet, a Juhász Katit, mert az balkezes volt, én meg jobbkezes. Vadlibasorban kapáltuk a répa közit, amikor kikelt. Nem lehetett rálépni, mindig a mellette levő soron mentünk. Mikor egyeltünk, jó közel volt a fejünk, beszélgettünk. Közben csináltuk is, a kezünk járt, de a szánk is járt, nem haragudtak azért. Legjobban azt szerette a parancsolónk, ha nótáztunk, mert akkor mindenki igyekezett fölsorakozni, nem maradt el senki, hogy mondhassa a nótát. Mindig engem szoktak megbízni, hogy kezdjem el a nótát, mert én tudtam, hogy se túl mély, se túl magas ne legyen. Mindig mondta a Misa bácsi, danoljatok, leányok, mert nagyon szétszóródott a banda. Akkor aztán igyekezett mindenki, hogy odaérjen, s mondhassa ő is a nótát.

(Folytatjuk)

Az előző részért kattintson ide!