Öt éve önkénteskedik a székesfehérvári Vigyázó Kéz Gyermekvédelmi Egyesületnél

Kissné Tóth Anett több mint öt éve önkénteskedik a székesfehérvári Vigyázó Kéz Gyermekvédelmi Egyesületnél, időközben férjével Veszprémbe költözött, de onnan is vissza-visszajár, így aztán az is előfordul, hogy veszprémi barátok ajándékai Fejér megyei lurkóknál landolnak. Annak a Vigyázó Kéznek az önkéntese Anett, amely civil szervezet átmenetileg vagy tartósan család nélkül maradt, állami gondoskodásban lévő gyerekeknek ad figyelmet, szívet, adományt, kedvességet. Évek óta szerveznek olyan testvértáborokat is, amelyek más-más helyen nevelkedő tesókat hoznak össze, hadd ismerjék meg – jobban – egymást. Anett már önkéntes volt a Vigyázó Kéznél, amikor férjével, Kiss Zoltánnal együtt úgy döntöttek, megpróbálkoznak az örökbefogadással. Sikertörténet az övék. Hiszen mi történt? Lányuk, Kiss Jusztina egyéves, imádja őt a család!

Mikor vállalt először önkéntes munkát a Vigyázó Kéz Gyermekvédelmi Egyesületnél?

– Öt-hat éve, egy télapóváró ünnepségre kerestek önkénteseket. Oda mentem el először, akkor ismertem meg őket. Az ajándékszoba kialakításával, rendezgetésével kezdtük: ez az összegyűjtött ruhák, játékok, adományok helye, ahol a holmikat korosztály és nemek szerint különválogatjuk, hogy aztán, amikor a megye különböző településeiről érkező gyerekek kisebb csoportokban beszaladnak, maguk választhassák ki, hogy mit visznek magukkal.

Gondolom, a karácsony előtti időszak vagy éppen a gyereknap is minden évben kiemelt.

– Karácsony előtt, Mikulás után tartós élelmiszereket szoktunk gyűjteni hétvégenként, főleg egy fehérvári nagy­áruházban a vásárlóktól, oda is gyakran jártam az elmúlt években. Közben elköltöztünk Veszprémbe, úgyhogy amit a barátoktól össze szoktam gyűjteni, meg amit mi magunk összegyűjtünk, azokat is ide, a Vigyázó Kézhez hozom el. Gyereknap idején, a Hetedhét Játékfesztiválon a Sütivásáron jelenünk meg, ahova azért gyümölcsöket is viszünk. Az itt befolyó összegből a külön – különböző családoknál, illetve intézményekben – nevelkedő testvérek találkozása érdekében kitalált, elindított nyári táborra, az egyesület Testvértáborára szoktunk gyűjteni. Ha jól emlékszem, én tavaly a sportszelet nevet viselő süteményt készítettem és vittem magammal, ez nem az a nagyon krémes, habos fajta, így könnyű bánnia vele a vásárlóknak, adományozóknak még a fesztivál kavalkádjában is.

Mi motiválta, miért állt be önkéntesnek?

– Nem is tudom, ez szinte magától jött… Szeretek segíteni, meg tudom, hogy örülnek neki, tudom, hogy szükségük van erre a gyerekeknek, és nem biztos, hogy máshonnan megkapnák. Talán azért is, mert már gyerekkoromban is – egy darabig külföldön, Tunéziában éltünk a szüleimmel – sok szegény embert láttam, megmaradt bennem: ha lehet, és amiben lehet, azért az ember próbáljon meg segíteni.

Janó Andorné Ildikótól, az egyesület vezetőjétől tudom, hogy egy éve férjével együtt örökbe fogadtak egy kislányt.

– 2011-ben házasodtunk össze a férjemmel. Szerettünk volna babát, de úgy alakult, hogy nem lett. Nagyon sok mindenen túl vagyunk, lombikprogramban is részt vettünk, de nem lett. Januárban volt négy éve, hogy beadtuk a kérelmet: szeretnénk örökbe fogadni. Tavaly márciusban jött a telefon, hogy megszületett a kislányunk, mehetünk hozzá!

Hol voltak, hol csörgött az a telefon?

– Március 15-e volt pontosan, egy háromnapos hosszú hétvége kezdődött éppen, síelni mentünk a barátainkkal Ausztriába. Ott, az első este, pénteken csörgött a telefon: elindult a szülés, azonnal induljunk haza! A barátok segítettek összepakolni, mindenki dobált be a kocsiba mindent, hogy minél előbb mehessünk. Este 10 óra körül indultunk el, reggel 5-re értünk haza Veszprémbe, átpakoltunk, 6 órakor indultunk tovább oda, ahol megszületett a kislányunk, Jusztina, a nevet mi adhattuk neki. Három és fél évre kaptunk babát, ez nem rövid idő, de ahhoz képest, amennyien babára most várnak, nem is olyan sok. Átlagosan ennél többet kell várakozni.

Nyíltan beszélnek az örökbefogadásról. Tudom, hogy kicsi még, de a kislányuk előtt is ugyanígy tesznek?

– Igen, még erről szóló mesekönyvünk is van. Írom az életét, hogyan történnek vele a dolgok, így próbáljuk majd neki elmondani. Nagy szeretetben van közöttünk Jusztina, nagyon vártuk már az érkezését! A férjem unokahúgai lettek a keresztszülők, sírtak, amikor felkértük őket. Elmondani nem tudom, hogy mennyire imádja őt az egész család!