Az elrendelt idő

Reggel egyre nagyobb derűlátással húzzuk félre a függönyt, bízva abban, hogy a télutó borúsan szürke tekintete helyett a tavasz néz ránk mosolygósan, csillogó szemmel. Egészen más úgy indulni a napnak, hogy „hurrá, tavasz van”, mint ha arra gondolnánk: „mikor lesz már vége”.

Simon László

Ki tudja, miért van ez? Éppen elég időnk lett volna már megszokni, hogy a tél ugyanúgy az élet része, mint a tavasz, és tetszik, nem tetszik, úgy járunk a legjobban, ha hóban, fagyban, szürkeségben is derűsen kezdjük a reggelt.

Persze miért is csodálkozunk, az Írás is úgy tartja, hogy mindennek rendelt ideje van, a pihenésé nyilván a tél...

Pihen az ég, a föld, pihennek a fák, az előző esztendő munkái a kertekben és szántóföldeken bevégeztettek, az új év feladatai pedig még váratnak magukra.

Az utolsó téli napokon aztán sorra vesszük a teendőket; a fészer tetejét, a konyhai festést, a kertben a fákat és a bokrokat… Végig gondoljuk, mire lesz szükségünk; mi kell, mi hiányzik, mit tudunk magunk, mihez kell segítség, mit kell másképp, mint eddig. Ilyesmi történik most mindenütt. A kormányhivatalban elemezzük a múlt évi tapasztalatokat. Készítjük a terveket, hogyan újíthatjuk meg az ügyfeleink számára új tartalmakkal azt a követelményt, gondolkodásmódot, hogy: „Miben segíthetünk?”

A gondos tervezés persze annyit ér, amennyit valóra váltunk belőle. Hiszen az Írás arról is szól, hogy megvan az ideje a vetésnek, és megvan az ideje az aratásnak, de azt nem olvashatjuk benne, hogy az előbbi elhagyható lenne…

Könnyebb valóra váltani terveinket a tavaszi napfényben. Végre kitárhatjuk az irodáinkban az ablakokat! Az ügyfél türelmesebb, az ügyintéző szakemberünk még gyorsabb, még barátságosabb, új lendülettel dolgozunk.