Vígopera, rengeteg geggel

Bizony, jó néhány év eltelt már a legutóbbi székesfehérvári operaprodukció, a 2008. augusztus elején, a Musica Regia keretében a Városház téren játszott Hunyadi László óta. Boldogult emlékezetű nyári fesztiválunk azóta is békésen alussza (remélhetőleg nem örök, csak Csipkerózsika-) álmát -  teátrumunk új direkciójának bejelentése, miszerint határozott kísérletet tesz a zenés színházi műfajok királynőjének újbóli ideédesgetésére, azonban a hétvégén újra örömteli valósággá vált.

A  szereplők nem csak vívódnak, de vívnak is a szerelem miatt:  balról  Hábetler András, Bognár Szabolcs és Szerekován János (Fotó: Nagy Norbert)

Szombat este a zsúfolásig telt Vörösmarty Színházban nagy sikerrel mutatták be Giacchino Rossini remekművét, A sevillai borbélyt.   A téma rendkívül népszerű volt a maga korában, gondoljunk csak a "Figaro-saga" második epizódja, a Figaro lakodalma Mozart-megzenésítésére. Az olasz vígopera, az opera buffa ekként két felülmúlhatatlan remekművet is köszönhet Beaumarchois színműciklusának.

A nagyszerű esztéta, Fodor Géza hívta fel rá a figyelmet, hogy a 1960-as évektől a Sevillai árnyalt, a csillogó felszín alatt rejtőző drámai mélységeit is megmutató olvasatai is színpadra kerültek. A sajtóelőzetesekből tudhattuk: a Vörösmarty Színház a középúton, az erőltetett aktualizálást egyértelműen elvetve, a nemes konvenciók jegyében kívánta bemutatni a darabot, a kiváló operaénekes, Gulyás Dénes rendezésében, Horesnyi Balázs díszleteivel és Rátkai Erzsébet jelmezeivel.

A premier énekesei Szerekován János (Almaviva), Hábetler András (Bartolo), Puja Andrea (Rosina), Bognár Szabolcs (Figaro), Jekl László (Basilio), Fülöp Zsuzsanna (Berta), Murvai Dénes (Fiorello, őrtiszt), Bartha László (Ambrogio) és Ódor Botond (Jegyző) voltak, az Alba Regia Szimfonikus Zenekart Drahos Béla vezényelte, a recitativókat Réti Anikó kísérte.  A "műben előforduló kórusrészeket lelkes helyi férfiénekesek intonálták" Zemlényi Katica betanításában.

Hadd kezdjem beszámolómat is velük: a férfikar kiváló teljesítménnyel vette ki részét az előadás sikeréből. Derekasan állta meg helyét a zenekar is, ám a jövőben feltétlenül igazításra szorul a hangzás egyensúlya: a "hadaró" részletekben (például Figaró és Bartolo áriájában vagy az 1. felvonás fináléjában) az orkeszter nemes egyszerűséggel elnyomta az énekeseket.  Az előadás egészére térve: a premier-izgalomnak betudható kisebb zavaroktól eltekintve  igen színvonalas, szórakoztató  produkciónak tapsolhattunk, a koncepció  ugyanakkor érdekes kérdéseket vetett fel.

A Rosinát éneklő-alakító Puja Andrea (Fotó: Nagy Norbert)

A sevillai borbély szereplői a 16. századi rögtönzött színház, a commedia dell arte jellegzetes alakjai. Az előadás előre haladtával egyre erősödött bennem az a meggyőződés, hogy Gulyás Dénes ezúttal a műnek ezt az oldalát állította reflektorfénybe: számtalan "lazzo", szellemes kis ötlet gazdagította a színjátékot. A figurák jellegzetes vonásait azonban egy idő múlva elmosta a geg-rengeteg, idővel mindenki egyformán vált komikussá.

Néhol az alapkarakterrel sem tudtam teljesen egyetérteni, így például Rosina esetében. Ha azzal az optikával nézünk rá, hogy belőle válik majd az operairodalom egyik legnemesebb nőalakja, a Grófné Mozart színpadán, a szombat este látott hisztis, olykor szemérmetlenül közönséges leányzó, aki többször is alaposan felizgatja Bartolót, duettjük végén pedig valósággal rámászik Almavivára, túlságosan is frivolnak hatott. Tartok tőle: "ebből" a Rosinából aligha lesz "az a" Grófné...

Tény, az állandó jövés-menésnek, az áriákat némajátékként kísérő burleszk-jeleneteknek köszönhetően a produkció élvezetes, "pörög", egy pillanatra sem áll meg - ám érzésem szerint egyelőre még hiányzik belőle az elegancia, ami elválasztja egymástól a commedia dell artét az opera buffától. Az előadást szerencsére többször is megismétlik, a figurák és a játék csiszolására így bőven lesz még lehetőség. Nagyon várjuk a folytatást!