Új harang lakik a csákvári református templom tornyában

A pillanat, amikor a harang megkezdte útját lakóhelye, a torony felé. Több elődje veszett el a háborúkban Az ünneplők között volt Szabó István püspök (Fotó: Horváth Renáta)

Harangszentelő ünnepi istentiszteletre gyűltek össze a csákvári hívek április 30-án, szerdán. Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke először a templomkertben imádkozott a hívekkel és kérte Isten áldását a gyülekezetre és a harangra, majd a Gombos Miklós készítette tizenegy mázsás harangot felhúzták lakhelyére, a toronyba.

„Bejutott a harang, és reméljük, ezer évig ki sem jön onnan”, tekintett fel Szabó István, majd az ünnepség résztevői a templomban istentiszteleten vettek részt. „Van-e célja az emberi életnek? Miért adott Isten nekünk annyi okosságot? Miért akarjuk megismerni a világot? Miért álmodunk, miért tervezünk? Hol a bölcsesség? Az Úr szólít – ez a bölcsesség”, hirdette az igét a püspök. „Miért van harangunk? Azért, hogy elhívjon minket újra és újra, hogy halljuk Isten igéjét. Az Úr szavát meghallani – ez a bölcsesség, ez a boldogság. Mi az élet értelme? Ezt az Úr mondja meg. Van-e élet a halál után? Ezt az Úr mondja meg. Hogyan kell élnünk? Ezt az Úr mondja meg. Az Úrnál van a bölcsesség, az Úrnál van az értelem. Az értelem pedig a gonosztól való eltávolodás.”

Kiss Boáz, a csákvári gyülekezet lelkipásztora felidézte a templom és a harangok történetét. Azt, amikor az első világháborúban a három harangból kettőt elvittek, majd a második világégés idején – 1944-ben – az újabb három harangból egyet vertek szét és hurcoltak el. Erre az eseményre Marton János, az adományozó emlékezett. Az istentisztelet után tolmácsolták Törő Gábornak, a Fejér Megyei Közgyűlés elnökének és Tessely Zoltán országgyűlési képviselőnek az üdvözlő köszöntőjét. Majd megszólalt a harang... Először, de és ezer évig szól még, ha a püspök szavai meghallgatásra találnak.

Mulandó dolgok és örökérvényű pecsétek

Az ünnepi istentisztelet után tettük fel kérdéseinket az egyházi vezetőnek.

– Milyen lelki állapotban van a magyarság ma, 2014-ben? Miként ítéli ezt meg?

– Vegyes a kép, nem tudok jobb szót mondani. Sok helyen és sok vonatkozásban látunk elesettséget, beletörődést, mi több, süllyedést. Másrészt sok területen azt látom, hogy miután egyébként is a 21. századnak az identitás lesz a nagy kérdése, itt Magyarországon is egyre többen nyitják meg ezt a dimenziót. És találnak: akár régen elfelejtett, akár újonnan fölfedezett tartalmakat és értékeket, amelyek mindenképpen lelki felemelkedéshez vezetnek. De ismétlem, úgy látom, hogy eléggé vegyes a kép.

– Ön szerint mennyire van szükség arra, hogy a lelkészek részt vegyenek a politikai életben, megnyilatkozzanak akár bel-, akár külpolitikai kérdésekben?

– Attól függ, mit értünk politikán. A szó legelemibb értelmében, ha és amennyiben a lelkipásztort a polisz lakójának, tehát polgárnak tekintjük, akkor természetesen ebben a politikában ő is részt vesz. Ahogy régen mondták, nem kell a harkályt arra biztatni, hogy kopácsoljon, kopácsol az magától is. Amennyiben azonban az újabbkori politikai világot nézzük, ahol demokratikus úton választanak önkormányzatokba, megyei közgyűlésekbe és országos szinten politikusokat, törvényhozókat: nos, ezt mindig küzdelem kíséri.  Néha ez hasonlít ahhoz, amikor a piacon próbálják a portékáikat eladni az emberek. Ilyen közegben nem árt, ha a lelkipásztor tartózkodó, hiszen a versengés óhatatlanul megosztja az embereket. Egy politikai kampány kifejezetten állásfoglalásra késztet, és ez sem túl jó egy egyházi közösségben, ahol mással mérjük az egységet. De az sem baj, ha a lelkipásztor azért tartózkodó, mert a politikai alakzatok jönnek és mennek. Ha felidézzük, hogy húszegynéhány évvel ezelőtt milyen politikai pártok voltak a palettán és milyen programokat hirdettek... Hát hol vannak már? A mulandó dolgok mellé örökérvényű pecsétet ütni nem bölcs dolog.

– A korábbi országgyűlés megalkotta az egyházi törvényt. Vár valamit az új parlamenti felállástól?

– Az élet mindig magával hozza azt, hogy tárgyalnunk kell. Most a legizgalmasabb kérdés a hitoktatás bevezetése. Ez teljesen új fejlemény, ami hihetetlen sok tárgyalást, egyeztetést és odafigyelést igényel. Azt hiszem, ha nem is olyan gyorsan, mint olykor azt szeretnénk, de szépen lassan meg tudjuk ezeket az ügyeket tárgyalni.

– Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy a fiatalok inkább a templomokat válasszák az életüket romboló hatások helyett?

– Ehhez a társadalomban komoly megegyezésre lenne szükség. A család, az iskola, az egyházak, a kultúra résztvevői, még azt is merem mondani,  a gazdasági élet vezetői között. Szövetséget kellene kötni, ami egy társadalmi szövetség lenne, ahol a különböző felek nem  riválisként és nem ellenfélként tekintenek egymásra, hanem szövetségesként, akik mindent megtesznek azért, hogy az utánuk jövő generáció a legtöbbet és a legjobbat kapja. Meggyőződésem, hogy ennek része a vallásos élet.

– Milyen érzésekkel megy innen haza Csákvárról, a harangszentelés után?

– Éppen együtt hallgatjuk most, hogy szól a harang... Nagyon örülök, hiszen régi adósságot törlesztettünk. Csak azt tudom tiszta szívemből kívánni, hogy legyen mindig béke, ne kelljen soha a templomtornyokból a harangokat kidobálni, azokból puska- és ágyúgolyót készíteni. Hirdesse ez az új harang ezt a reményünket!