Sztálin bajsza alatt ott van a vodka

Az italnak, ivásnak jelentősége van. Nem is igazi orosz vagy grúz , aki nem bírja egymás után legurítani a vadvizet. Pláne nem, ha kákabélű értelmiségi, művész, azon belül is zeneszerző. Ráadásul világhírű, sőt, kettő is van belőle. Zenéjükből pedig árad a bűze Európa és Amerika kortárs, modernista, burzsoá zenéjének.

Prokofjevről és Sosztakovicsról van szó, akiket a brit David Pownall darabjában Sztálin és Zsdanov 1948-ban a Kremlbe rendel. (Zsdanovot 1946-ban nevezte ki a szovjet kultúrpolitika élére, s habár ő is polgári származású volt, kitűnő tanítványnak, szolgának bizonyult.) A diktátornak és a kultúrnyikoknak addigra már sikerült megrendszabályozniuk az írókat, filmeseket. Hátra volt azonban a zeneművészet, a harc a formalizmus , a polgári dekadencia ellen, amely főleg a két szerző műveiben tetten érhető. Mármost a diktátor könnyen megtehetné, hogy mindenféle cifrázás nélkül száműzi vagy lelöveti őket, abban azonban kevés az élvezet, a kézzelfogható haszon is. Meg kell alázni, törni őket, iratni velük olyan zenét, amely megfelel az elvárásoknak.

Zsdanov (Kuna Károly), fölötte Sztálin (Gáspár Sándor) és a kép

Ennek a játéknak persze különböző, gyakran már az abszurdba hajló fokozatai vannak, miközben az alapkérdés és -konfliktus természetesen a hatalom és művészet, művészek viszonya, a kölcsönös manipulálás koreográfiája. A Mesterkurzus című színművet Cserhalmi György színművész állította színpadra, aki már számos olyan filmben, darabban játszott, amely az előbbi súlyos kérdést boncolgatta. Most rendezőként mutatkozott be a Vörösmarty Színházban, és a sok évtizednyi színpadi tapasztalat segítette is őt, elsősorban a színészvezetésben. Természetesen az sem vált a darab kárára, hogy a díszletet, jelmezeket Bukta Imre tervezte. A Kozák András Stúdió apró színpadán számos ötlet szolgálja az előadást, kezdve a kettős térrel, a groteszk párharc színhelyéül szolgáló szikár szobával, és mögötte a giccses művi világgal. Valamint a nagy testvér figyelő, pislogó szemeivel a nézőtér körül. Vigyázat...!

A szikárságba vinne színt a nagyméretű Sztálin-portré és az ajándékba kapott ikon, ám mindkettő abszurd látvány, önmagában is, hát még a bajusz mögötti vodka és az ikon sarkába festett Lenin és Sztálin kép miatt. Hátborzongató és szórakoztató a történet, az előadás. Színészként jól nyúlt a színészeihez Cserhalmi. A nagy szerep természetesen Sztáliné, akinek figuráját Gáspár Sándor kitűnően kidolgozta, minden részletében pontos . Zsdanovként Kuna Károly is a helyén van, kisszerű és hatalmaskodó, de kevesebb őrült nevetés tán több lett volna. László Zsolt első szerepében a Vörösmarty Színházban jó alakítást nyújt a rettegő, (be)zárkózott, ám művészetére kényes Sosztakovicsként, Derzsi János (Prokofjev) ezúttal sem hibázik: figurája bölcs, nem ugrál, de az adott szűk keretek között méltó ellenfél.

A fehérvári Mesterkurzus erős darab, a színészek elviszik a hátukon. A bemutató közönsége hálásan fogadta.