Nászút a világ körül: Piranha leves, sült szöcske, no meg 40.000 kilométer két keréken

Vértesboglári lagzijuk után alig öt nappal, 2011-ben ugyanis a friss házasok már két speciális, holland gyártmányú fekvőbringán tekerve tartottak mézesheteik, pontosabban mézeséveik felé, azzal a szándékkal, hogy ha törik, ha szakad, bizony körbekerekezik a világot.

Nos, törött is, meg szakadt is rendesen: a hátsó felfüggesztés keresztpanelje például a Himalája után adta meg magát, az eső pedig módfelett sok helyen szakadt. Most, néhány nappal a hazaérkezés után mégsem a küzdelmekre emlékeznek, hanem arra a sok-sok apró csodára, amit utazásuk során átéltek. Mindig szeretettel gondolnak vissza például Iránra, amelyről legtöbbünknek negatív, vagy éppen semmilyen elképzelése sincs. Pedig, amint Zita felidézi, ez volt talán az az ország, ahol a legőszintébben és a legnagyobb szeretettel, kíváncsisággal fogadták őket. Egyébként egész utazásuk során azt érezték, hogy mindig, mindenhol jó emberek közé csöppentek. Ám ez nem volt véletlen:

– Ahhoz, hogy egy távoli országban nyitottan és kedvesen fogadjanak két, furcsa eszközökön, módfelett furcsa testtartásban, fekve érkező szerzetet, ennek a két szerzetnek is nyitottá és sztereotípiáktól mentessé kellett válnia. Ez is egyfajta munka volt, nem csak a biciklizés. Így, az út végén viszont már mondhatjuk, hogy a negyvenezer kilométer során egyszer sem találkoztunk ellenséges hozzáállással – teszi hozzá Zita, aki azért nagyon várta már, hogy a mexikói sült szöcske, a cápahús vagy a piranhafőzelék után végre valami ismerős íz is kerüljön a tányérra. A negyvenezer kilométeres köröcske amúgy végül szimbolikusan a lakodalom helyén, Vértesbogláron fejeződött be, ahová harminc–negyven barát, ismeretlen ismerős kísérte a párost, itt köszöntötték először a szülők is őket. Aztán a Hősök terén még egyszer ünnepeltek. Miként lehet kibírni éjjel-nappal, 24 órában „ösz-szekötve” négy évet? Nem őrlődött fel e furcsa nászút alatt a kapcsolatuk? – kérdezem, mire Árpi szokásához híven poénnal válaszol: – Dehogynem, már szóba sem állunk egymással.

Aztán persze Árpi elmondja az igazságot: Még az esküvőnk előtt többeket megkérdeztem, honnan tudtad, hogy a párod örök életre a feleséged lesz? Mindenki azt mondta, hogy ez egy döntés volt, ám én ezt a választ akkor még nem nagyon értettem, most viszont már igen.

Négy év után újra Európában, Párizsban

Mi lesz most, amikor már nem kell minden reggel felülni a biciklire és száz kilométereket letekerni? A pontos választ még nem tudják, ám az biztos, hogy már mindkettőjük volt állásinterjún. A férj IT hálózati mérnökként dolgozott korábban, most újra ilyesmivel próbálkozik, de Zita is keresi a helyét. Most (még) annyi helyre hívják őket és annyi lezárandó, megírandó, megszerkesztendő dolog tornyosul előttük, hogy nem unatkoznak. Szeretnének például egy könyvet írni a kalandokról, és persze kiadni az utolsó tízezer kilométerről, különösen Latin-Amerikáról szóló falinaptárukat. A csodaszép helyeken készült naptárak amúgy utazásuk során is segítettek, hogy legyen pénzük enni, vagy éppen szállást bérelni.

Vértesboglárra pedig, ahonnan az egész elindult, már sok-sok barát, ismeretlen ismerős kísérte őket

Merthogy a Harkányi-Zárug házaspár nem milliomos szülők tehetős csemetéjeként kapta a világ körüli nászutat, hanem a spórolt pénzükből, egy alsó kategóriás kocsi árából vágtak neki az ismeretlennek. A pénz viszonylag sokáig kitartott, ám hiába tervezték úgy, hogy az első ezer napban napi 2735 forintnál nem költenek többet, ez nem jött össze. Így aztán Új-Zélandon, a bürokrácia útvesztőit megjárva munkavízumot szereztek és 2800 forintos órabérért két hónapig dolgoztak egy szőlészetben.

És hogy mi hiányzott legjobban a civilizációból? Nem az elektromos áram, nem is az internet, hanem a tiszta, iható víz, ami a csapból folyik. Ázsiában, de Latin-Amerikában is hónapokon át vízforralással, aktív szenes víztisztító pumpával kezdték a reggeleiket kávé vagy forró tea helyett.

Akárhogy is alakul az életük már eddig is színesre rajzolt könyvének újabb fejezete, ez az út örökre beléjük égett: nyitottabbak, bátrabbak, nyugodtabbak és lelkesebbek lettek. És sok ismerőst, barátot szereztek, holnap például az egyik amerikai ismerőük látogat hozzájuk, akivel még La Pazban találkoztak.

Ahogy mondják, eddig ők járták be a világot, most már ők lesznek a vendéglátók és a világ jön hozzájuk. A többit meg majd meglátják. Úgyis lesz valahogy!