Születésnap a barakkban

Sós kávé és Lányok, anyák – Elmeséletlen női történetek 1-2. , ez a címe a két kötetnek, amelyekről Haász Erzsébet beszélt nemrégiben a Hétköznapok Akadémiája Programsorozat keretében. S a könyvek kapcsán másról is: a holokausztról, az elpusztított milliókról, kiirtott magyar százezrekről. Megjegyzendő, az adatokról időnként ízléstelen számháború folyik – persze nem „csak” azoknak lehetetlen szinte feldolgozni a szörnyűségeket, akik szenvedő alanyai voltak, hanem azoknak is, akik szimpatizálnak a náci eszmékkel, de nehéz szembenézniük a történtekkel.

Mieczyslaw Stobierski: Az éhség című szobrának részlete. A szobor Auschwitz I. 6. számú blokkjában látható, az éhségnek és a körülmények bemutatásának szentelt kiállításon Fotó: FMH-illusztráció

A nők történeteit kevésbé ismerhettük, mint a férfiakét. Hallgattak a megaláztatásokról, vagy legalábbis ritkán szólaltak meg, nem szívesen beszéltek arról, hogy igen gyakran biológiai értelemben megszűntek nőnek lenni. Lenyírt hajukat, a kopaszságot nehezen viselték, ezért is csinált szinte mindegyikük a ruha aljából főkötőt.

Auschwitz II. - Birkenau: Nők gyerekekkel a szelektálás után a gázkamrába vezető úton, a rámpa végén, a 3. számú krematórium épülete előtt Fotó: Az Auschwitz, A halál rezidenciája című könyvből

Az Esztertáska Zsidó Női Szellemi Műhely 2002-ben kezdett bele a feladatba, hogy összegyűjtsön minél több, addig még „elmeséletlen” női történetet. Mintha felemeltek volna egy zsilipet, ömleni kezdtek a történetek. Döbbenetes hatásúak voltak a felidézett élmények, amelyek nem véletlenül maradtak elmeséletlenek. Nehéz a traumákról beszélni. Idézem Magyar Judit ajánlását, melyet a Pécsi Katalin által szerkesztett könyvhöz írt: „A női holokauszttörténetek különböznek a férfiakétól. Mi egyfolytában attól rettegtünk, hogy megerőszakolnak, és mindennél jobban ragaszkodtunk ahhoz, hogy együtt maradjunk szeretteinkkel. Mindezekből adódott, hogy néha elképesztően hősies tettekre voltunk képesek – melyek nemritkán a krematórium felé vezető útra löktek bennünket –, ugyanakkor ezek az élmények minket, a maroknyi túlélőt belül még sziklaszilárdabbá tettek.”

Haász Erzsébet idézett a kötet(ek)ben olvasható történetekből. Például Rácz Éva vallomását, aki zsidó polgári családból származott, és ott volt a Duna-parti emberirtásnál. Úszóedzéseinek köszönhető, hogy a víz alatt meg tudott menekülni, és visszajutott a gettóba. Ő írt a nagymamák hatalmas szerepéről is abban, hogy együtt tartsák a családot.

Vagy említhetjük Pataki Juditot is, aki örökké éhes volt, kevés volt neki a marharépa-adag. Születésnapját a lágerben „ünnepelte”, és a többiek új cipővel, és kötényruhával ajándékozták meg, utóbbit ejtőernyőselyemből és gázálarc szövetből varrták. Az ünnepi vacsorát apró falatokból rakták össze neki. Kun Anna elmondta, hazatérve szégyellte, hogy a városnak, amely annak idején véignézte az elhajtását, most vissza kell fogadnia. Hazatérni és nem beszélni – feldolgozatlan trauma maradt sokáig.

Haász Erzsébet beszélt a Pécsi Katalin által szerkesztett két könyvről, a női történetekről Fotó:Horváth Renáta

Az emlékezésekben felbukkan a birkenaui tiszt is, aki döntött, ki megy a halálba, és ki nem. A sterilizálásról is beszélnek, de a reményről, emberségről is a reménytelenségben, embertelenségben. Ismét egy nagymamáról, aki óvodát csinált a gyereknek a táborban. Igaz, nem Aushwitzban, hanem egy ausztriai lágerben, ami valamivel emberségesebb volt.