Kivi csodájának története

„Krisztián, becenevén Kivi 1993-ban született. Csodás kisbaba volt, és úgy fejlődött, ahogyan azt a tankönyvek megírták. De három éves korában kivették a manduláit, és egy év elteltével érdekes jelenséget tapasztaltam. Fiam néha elbambult, panasz volt rá az óvodában, hogy nem figyel és kineveti az óvónőt. Az egyik ilyen nevetését látta egy orvos és neurológushoz irányított bennünket. Az első EEG–felvétel kimutatta, hogy bizony nagy a baj.

A diagnózis: epilepszia. Az MRI–felvételek egyértelműen két gócot találtak, az egyiket a hypocampusban, az emlékezetért felelős agyrészben, a másikat a bal látókéregben.

Szabó Anita a Balatonnál, az „Oláh Laci–féle” honvédelmi táborban a gyerekek között. A fényképfelvételen látható Krisztián (azaz Kivi) is, de azt kérte, ne mutassuk meg, hogy ki ő (Fotó: honvédség)

Nem engedhettem meg magamnak, hogy ne dolgozzak, szüleim segítsége nélkül abban az időszakban biztosan összeroppantam volna. De soha, egyetlen percig sem engedtem meg a fiamnak, hogy betegnek tekintse magát, ám a gyógyszeres kezelések semmit sem használtak, a rosszullétek pedig fokozódtak.

Harmadik osztályban az iskola kérte a gyermek eltávolítását. Javasolták a kisegítő iskola lehetőségét, de hallani sem akartam róla. Továbbra is egyetlen dolgot tartottam szem előtt, hogy a fiam nem érezheti azt, hogy beteg! Ekkor a Felsővárosi Általános Iskola kollektívája segítő kezet nyújtott, és Kivi ott folytatta a tanulmányait. Az igazgató és a tanári gárda felkarolta a fiamat. Akkor mehetett először táborba is, amit a honvédség szervezett. Az ötödik osztály megkezdésekor azonban az egyik vizsgálat kimutatta, hogy immáron daganatról van szó, nem lehet tovább várni, műteni kell Kivit.

Ezért 2004-ben eltávolították a bal hypocampust, amely az emlékezetünkért felelős páros szerv. Ha az egyiket eltávolítják, nem veszi át a másik a szerepét. Azzal kellett számolnunk, hogy Kivi 30 évesen is egy 11 éves gyerek érzelmi és értelmi szintjén marad. Ott a műtő előtt megfogadtam, hogy úgy, ahogyan eddig sem néztem csodabogárként a fiamra, továbbra sem teszem, és elkövetek mindent azért, hogy teljes életet éljen. Akkor már honvédségi ösztöndíjjal elkezdtem Szegeden az egészségtan tanári főiskolát, mert hittem abban, hogy a megszerzett tudás hozzásegít Kivi mindennapi életéhez, és talán egyszer segíthetek másoknak is. Különböző technikákat és módszereket dolgoztam és próbáltam ki a gyors felépülés érdekében.

Kivi a tizedik napon hazajött és visszaült az iskolapadba, ahol keményen küzdött. Két hónappal később a professzor felajánlotta, hogy ne várjunk fél évet a második műtéttel, mert hihetetlen gyors a fiam gyógyulása.

Az újabb műtét után boldogan láttam, hogy a fiam él, és jól van. Másnap azonban  ledöbbentem: Krisztián mindent le tud írni, de nem tud olvasni! Az is kiderült, hogy a matematikai, logikai gondolkodás terén a legsúlyosabb a sérülés. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ne erőltessük azt, ami nem megy, hanem azt fejlesszük, amit lehet! Nem adtuk fel.

A gyógypedagógus elővette a betű- és szókockákat, jómagam pedig elkezdtem vizuálisan, hallás és érzékelés után tanítani Kivit. Azt azonban pontosan tudtam, hogy Krisztián ugyanolyan életet élhet, mint bárki más, csupán vannak, lesznek korlátai.

Kivi a nyelvek és a történelem felé kezdett „kacsintgatni”, szép lassan újra megtanult írni, ha nem is tökéletesen. Négy év közös, kemény fejlesztő munka után, a 8. osztályban megírta az emelt szintű felvételit a székesfehérvári Comenius Kéttannyelvű Gimnáziumban. Az iskola igazgatója, látván a gyerek küzdelmét, lehetőséget adott Krisztiánnak a gimnáziumi tanulmányok elvégzésére.

Ez is óriási küzdelem volt. A 11. osztályban – főképpen a matematika miatt – elmentünk a Felülvizsgáló Bizottság elé. A szakvélemény kimondta, hogy a bizottság a matematika tárgy alóli felmentés mellett támogatja Kivit a felsőfokú tanulmányokban. A következő két évben Krisztián már annyira felvette a küzdő szellemet, hogy megcsinálta az angol középfokú, majd később a felsőfokú nyelvvizsgát. Egyre többször mondta, hogy tovább akar tanulni, egyre többször láttam kezében könyvet. És nem láttam mást, mint, hogy tanul, tanul és tanul. Ez megerősített abban, hogy megfelelő módszerekkel, kitartással, önfeláldozással tudunk olyan segítséget adni a problémákkal küszködő gyerekeknek, hogy elindulhassanak egy úton, amelynek során értékes emberré válhatnak. Közben már egyre több felkérést kaptam iskoláktól, hogy tartsak osztályfőnöki órákat, önismereti foglalkozásokat, mutassam be azokat a módszereket, amelyek segítségével eredményeket értem el.

Aztán 2013-ban eljött az érettségi. Tudtam, kiderül, hová vezettek a módszereim, az eltökéltség és az akarat. Kivi az írásbeliket dupla szóbeli vizsgákkal váltotta ki és néhány nappal ezelőtt a fiam átvette 410 pontos érettségi bizonyítványát! Amikor ezt megtudtam, az utca közepén sírni kezdtem. Olyan boldog voltam, mint akkor, amikor először a karomban tartottam.”