A sötét erő birodalmában

Még javában a Schiller-mű, a Don Carlos bemutatójára készültek a Vörösmarty Színházban, amikor beszélgettem erről a rendezővel, Bagó Bertalannal. Ő említette ezt a mindent meghatározó sötét erőt, amely kitölti, feszíti a világegyetemet. (Ebben az értelemben tőlünk független, s ha ereje valóban  mérhetetlen, akkor felesleges minden?)  Bagó a logikai rendszerre épülő természeti szervezeteket is megemlítette. A hangyákét, ahol "mindenkinek" megvan a   maga szerepe, amelyből nem tud és nem is akar kitörni, lázadásnak nyoma sincs. Összerakva mindezt érdekes következtetésekre juthatunk. Hiszen egyedül az ember az, aki értelemmel, érzelemmel, hatalomvággyal van megverve. Érzelmei, indulatai nyomán hatalomra, zsákmányra tör, uralkodni, gyarapodni akar. Emiatt lop, csal hazudik, színlel, akár magasztos eszmék nevében is.

Ám bármennyire is embertelen, vagy inkább emberen kívüli a sötét erő rendszere, a homo sapiens néhány tulajdonságát, jellemvonását mégis keretei közé engedi. De ezekbe nem fér bele a szabadságvágy, a függetlenség, az önfeláldozás, a felvilágosodás, a bizalom, a naív tisztaság. Ezek ugyanis a kereteket akarják feszegetni, márpedig azok nem engednek.

Nagy Péter (Don Carlos, a trónörökös) és barátja, Posa márki, máltai lovag (Cserhalmi György) (Fotó: Nagy Norbert)

A színpadot puritán, fura dobozok, apácarácsos elemek  tagolják, amelyeket egyenfeketébe öltözött "hangyák" tologatnak. (A díszletelemekről távoli asszociációként Kubrick 2001 Űrodüsszeia című filozófikus sci-fijének éjfekete monolitjai is eszembe jutottak. Azok, amelyek lökést adtak az emberi fejlődésnek, a világegyetemet uraló értelem, szellem eszközeként.) A fekete sereg tagjai az elején hosszan  vizslatják a közönséget, aztánpedig az építmények falához tapadva vagy azokba kapaszkodva megbújnak és figyelnek. Tudjuk, hogy valakinek-valaminek az embereit, kommandóját látjuk, azt is, hogy a valaki-valami, mindenek ura a végén megmutatja magát. S addig ezen a téren játszódik Schiller drámája Fülöp király Spanyolországában. A király akkor a világ ura volt, birodalma oly hatalmas, hogy nem nyugszik le benne a  Nap.  Része Flandria is, amelyet Posa márki, a szabadság elkötelezettje a  szabadságvágyó, bátor emberek földjeként ír le barátjának, Don Carlosnak.

Sötét tónusú a színpad,   sötét tónusú a darab, melyben az élesen rájuk  szúró, vetődő fény leplezi le a szereplőket. Köztük Fülöpöt, aki kemény, magabiztos uralkodóból válik kiszolgáltatott, szerelmében is bizonytalan emberré, hogy aztán paralízise után már-már emberivé váljon, végül visszatérjen a gépezetbe. Ő is csak  egy csavar a rendszerben? Gáspár Sándor   igen gondosan építi fel szerepét, mesterkéltsége határozottan a király jellemvonása,  érzelmi végletei hihetőek. Nem érti, de szabadsága miatt szinte csodálja Posa márkit, aki be tudta csapni őt. Posát Cserhalmi György alakítja, aki szerepe szerint megelőzi korát. Laza, könnyed, ruganyos észjárású és mozgású, ha kell, kemény.  Meg tud vezetni mindenkit, a nemes cél érdekében, de kérdés, hogy a hazugság megbocsátható-e?  Barátját is megtéveszti, manipulálja, de leginkább   Don Carlos érdekében. Nagy Péter felfogásában a trónörökös naív, tiszta  ember,  akit a szerelem tart rabságban.  Flandriába nem  jut el, felfalja őt a rendszer. Szerelme és mostohaanyja, Valois Erzsébet, Földes Eszter játékában erős, becsületes és tiszta. Ebben a világban nem lehet több, szerelmével a belső tartását erősíti. A Főinkvizítor Derzsi  János, aki immár a Vörösmarty Színház társulatának tagja. Ő a főnök a rendszerben, sötét ruhájában, napszemüvegével, vékony-barázdált arcával a legfőbb hatalom. A  végén megjelenik, hogy jussát kikövetelje, csapata ékalakban követi. Furcsa madárhangon beszél, kommandója papagájként utánozza hangját, mozgását.

Hölgyek a királyi udvarban. Balról Mondecar márkinő (Váradi Eszter Sára), Valois Erzsébet, a király felesége (Földes Eszter), Eboli hercegnő (Varga Gabriella) és  Olivarez hercegnő (Závodszky Noémi) (Fotó: Nagy Norbert)

A helyére kerül minden és mindenki. Felépül a hatalmas  rácsos építmény. Győzött a sötét erő, s bennünket, a nézőket megint vizslatnak. Az érdekes, nyugtalanító előadás számos kérdést vet fel, bennem is. Vajon - az aktualizálást félretéve - komolyan hihető-e, hogy a sötét erő tőlünk független, nem belőlünk épül fel? Vajon tényleg hiábavalóak az érzelmek?  Vajon kit-mit  jelképeznek a sötét figurák, az egy tömbbe épülő "monolitok"?

Bagó Bertalan azt mondta nekem, ő csupán kérdéseket akar feltenni. Nyomasztóak a kérdések. A válaszok még  félelmetesebbek lehetnek.