Szelíd állattartó az őstermelői piacon

Régi mondás: könnyebb valamit megszüntetni, mint újra feléleszteni. Áll ez a valahai kis falusi piacokra is, amelyeket most próbálnak újraszervezni az önkormányzatok, egyesületek, vállalkozások, civilek. Alcsútdobozon egész nyáron csordogált azért a piac, ahol hol gyümölcsből, hol zöldségből mutatkozott „áruhiány”. A boltok, még inkább az áruházláncok a logisztikával nyertek, s immáron a vidékiek is kevesen keresik a hazait. A házikertekben többnyire fű nő, bár a válság nyomán egyre több a veteményes. Ott azonban leginkább csak a családnak termelnek benne az idősebbek, s a baromfiudvarokban sem kukorékol a kakas.

Nem így az alcsútdobozi születésű Tranker Zoltánnál, aki nemrégiben Kajászón építkezett, s hatalmas udvara kicsit mesebeli élményt nyújt. Mindenféle háziállatot tart az őstermelő, amúgy kőműves mester, s szinte Szent Ferenc-i módon valósággal ért a nyelvükön! Nála nincsenek ketrecekben, ólakban a jószágok, szabadon kószálnak. Amolyan félhajnak nevezett tetős karámot azért épített nekik, ha esik, ha fúj, oda behúzódhatnak. Ha Zoltán megy etetni, falkában követik őt a disznók, tyúkok, kacsák, libák.

- Nem titkolom, húsevő vagyok magam is, ez a természet rendje. De mielőtt levágjuk az állatot, jól tartom őket, s kíméletesen ér véget az életük. Így tisztelem meg őket, hogy táplálnak bennünket – fogalmaz líraian a majd’ kétméteres férfi. Legutóbb galambokat és vadkacsákat is hozott az alcsútdobozi piacra, hátha a bátrabb háziasszonyok kedvet kapnak az egészséges húshoz. Zoltán természetes takarmánnyal látja el udvarát, nála csakugyan kapirgálnak a baromfiak. Viszont a mai asszonyok már nem szívesen vágnak, forráznak, kopasztanak, beleznek csirkét, s nemigen nyúznak nyulat.

- Főzni is szeretek – teszi hozzá Zoltán, s elmeséli az éjszakai galambleves és -sült elkészítési módját. – Keveset alszom, nem vagyok álmos. Este tizenegyre megtisztítok négy galambot, elfelezem őket, s alaposan felzöldségelve teszem fel levesnek a szárnyasokat. Kicsi lángon fő hajnalig az étel, első álmomból felébredve zárom le. A húst kiemelem a fazékból, sózom, borsozom, fűszerezem, s bedugom a sütőbe, míg egy kicsit ráhúzok az alvásra. Reggelre kész a galambpecsenye is, a család délben csak asztalra teszi – mondja. – Elég gyakran vágunk disznót is, egy mázsa körüli súly az ideális. Nem mondom, a szelíd sertéseket nem mindig én szúrom le, s volt olyan kezes malacom is, amelyik végelgyengülésben múlt ki, annyira sajnáltam. Ez a legnehezebb része ennek az állattartásnak - sóhajt, s megigazítja a kiskecske kötőfékét. Mert kecskét is tart, s hozott egyet mutatóba a piacra.