Tringer László: A boldogság útjai és útvesztői

Írásunk címe utalás a pszichiáterek, medikusok generációit oktató professzor 27 évvel ezelőtti tanulmányára, amelynek érvelő, kifejtő útvonalát járta be a a neves pszichiáter és pszichológus kedden, a Szent István Hitoktatási és Művelődési Házban tartott előadásában – és amelynek szövegére, az idős mester kérésére, írásunk is támaszkodik. Tringer elmondta: elmeorvosként, lelki betegekkel foglalkozva a boldogtalanság különféle megjelenési formáinak tömegével találkozott élete során. Tapasztalnia kellett, hogy a boldogtalanságot milyen nagy mértékben maga a személy állítja elő – önmagában, önmagának.

Eközben a boldogság keresése kommercializálódott. Sokan hirdetnek boldogságprogramokat és tréningeket. Tringer e ponton, derültség közepette kijelentette: ő maga is javasol hát egy tréninget, amely roppant egyszerű. Ha valaki azt mondja nekünk: „milyen remek idő van ma!”, ne válaszoljuk azt, hogy „igen, de” holnap esni fog. Általában: próbáljuk meg kontrollálni a környezeti jelzésekre adott „igen, de” reakcióinkat. Az „igen, de” háttérében ugyanis az áll, hogy az egyének jelentős része a pozitív híreket nem képes befogadni. Feszeng tőlük, mert nem illeszkednek a világlátásába. A pozitív állítások hatására belső feszültség keletkezik benne – ezt a kognitív disszonanciát igyekszik feloldani az „igen, de” szerkezettel.

A boldogságnak vannak feltételei – lépett a téma tárgyalásának következő szintjére Tringer. Nem lehetséges például éhezés közben boldognak lenni. A boldogság ugyanis biológiai szinten az egyén biológiai szükségleteinek optimális biztosítása. Ez a mozzanat még a legmagasabb szinten értelmezett boldogságfogalomnak is része, amely nélkül nem képzelhető el bármilyen más boldogságfogalom. Ki várhatná el az éhező afrikaiak millióitól, hogy egy kiadós étkezés utáni vágyukat modern antropológiai eszmékre váltsák.

Betegségekhez vezető tévútnak bizonyul azonban az is, ha a boldogság biológiai alapfeltételei túlzó hangsúlyt kapnak. A freudi pszichoanalízis emberképe lényegében nem más, mint a libido önmegvalósítása, véli Tringer, akinek szűkebb szakterületén egy időben a gyakorivá váló étkezési zavarok kerültek a figyelem előterébe. Akár a táplálkozási ösztön túlburjánzása (bulimia), akár ennek teljes elutasítása (anorexia) az egyén életét elsődlegesen meghatározó problémává vált. Napjainkra a jóléti államok biológiai életfeltételeit környezeti katasztrófa (klímaválság) fenyegeti. Így a boldogság biológiai feltételei közé mára az élhető környezet fogalmát is bevonták. Ugyanakkor, mint Tringer kifejtette, a boldogság fogalmának biológiai leegyszerűsítése az, ha például a klímaválság miatt minden civilizációs fejlődést elutasítunk.

A boldogság idegélettani vonatkozásait szóba hozva Tringer kifejtette: agyunk, amely a lelki működések alapja, optimális tevékenységét bizonyos belső feltételek fennállása esetén tudja biztosítani. Az agy belső állapota bizonyos határok között ingadozhat, de e határokat meghaladva az agyműködés lehetetlenné válik. Ennél még fontosabb, hogy e belső állapotnak van egy optimális szintje, amely mellett agyunk működése is optimális. Tringer kutatásai arra vezettek: a neurotikus személyek jelentős része belső optimumát nem tudja kellően szabályozni. Ezért könnyen külső kémiai vagy szociális hatások áldozatává válik. Külső ingerléssel, alkohollal, kábító- és más szerekkel igyekszik belső állapotát az általa kívánt irányba módosítani. Mindez azonban nem más, mint lassú önpusztítás. Az alkoholista például énjének egyre nagyobb részét választja le önmagáról, amely én-rész, mivel közölhetetlen: elpusztul – már az egyén halála előtt.

A boldogságkeresés szociális környezetéről szólva Tringer utalt Atkinson rendszerére, aki hatalom-, teljesítmény- és szeretetmotívum-csoportokat különített el. E motívumok határozzák meg az egyén szociális viselkedésének irányait. Egyben alkalmasak arra, hogy a személy önértelmezésének alapját képezzék. Ha valakivel megismerkedünk, elsősorban társadalmi helyzetét (hatalom), munkásságának eredményeit (teljesítmény, anyagi prosperitás), s esetleg családi viszonyait (szeretet) tárja fel előttünk. A három fő szociális motívum egyensúlya esetén valószínű, hogy az egyén nyitott marad olyan önértelmezésre is, amely a mai ember boldogságfogalmának megfelel. Az egyes motívumnyalábok egyoldalú eluralkodása azonban hamis, kockázatos boldogságutakra csábít. Nem ritka, hogy a hatalom válik az egyén boldogulásának egyetlen lehetséges útjává. Vagy épp annak ellentettje: az alávetettség vágya. A teljesítményelv túlfutása vezet a klasszikus szívinfarktus-típus kialakulásához. A szeretetmotívum túlburjánzása pedig jól megfigyelhető a 60-as évek csoportmozgalmaitól kezdve. E csoporttörekvések sokszor vallásos színezetet öltenek, vagy kifejezetten vallásos indíttatásúak. Nem egy manipulatív vezető ügyesen használja fel a csoport erőit a saját presztízsének, hatalmának vagy jövedelmének növelésére.

A boldogság személyiséglélektani megközelítésében a személy belső békéjét, harmóniáját az énstruktúra két eleme, az önkép és az énideál viszonyával jellemezhetjük. E kettő egymástól való mérsékelt távolsága jó szociális beilleszkedéssel jár együtt. Ekkor az egyén önmagával való viszonyát pozitív önértékelés, ugyanakkor a többre, jobbra törekvés is jellemzi. Lelkiismereti funkciói figyelmeztetik, ha észlelt viselkedése eltér az ideáltól, ugyanakkor nem támasztanak megvalósíthatatlan követelményeket. Az én-struktúra harmóniája, csakúgy mint a biológiai és szociális környezeté, a boldogság feltétlen feltétele.

Az énideál túlzott uralma esetén az egyén extrém törekvéseket és célokat tűz maga elé. Mivel a többre és jobbra törekszik, boldogságát úgy véli elérni, hogy ideáljait igen magas szinten fogalmazza meg. Az énideál extrém követeléseivel szemben az én alulmarad, negatív értékelést kap. Lélektani értelemben azt mondjuk, nagy az önkép–énideál távolság, az önkép negatív. A boldogságkeresésnek ez kudarcos útja: a negatív önkép neurózisok, depressziók csírája. A boldogságkeresés másik lélektani torzulása ellenkező irányú. Az önkép–énideál távolság eltűnik, az én e két mozzanata egybeesik. Vagyis az én egyben ideális. Minden, ami az egyénnek része, egyben ideál, minta, mások részére. A pszichopatológia nárcizmusnak nevezi ezt az állapotot, amely a ma emberére különösen jellemző. A társadalom számos intézménye áll az egyén szolgálatára. Szakértők hada gondoskodik arról, hogy az egyén biológiai, lélektani és szociális szükségletei kielégüljenek. A saját személyével kapcsolatos kötelezettségeket is szakértők, gépek veszik le a válláról. A nárcizmus korában a boldogság fogalmát a jóllét, az egészség fogalma váltja fel. Az egészségkultusz, amely napjainkban annyira előtérben van, e modern nárcizmus egyik formája. Nem az élet, hanem a hosszú és minőségi élet válik a legfőbb értékké. Hatalmas fogyasztói ipar áll ezen cél szolgálatában.

Ám a boldogság végső soron nem redukálható lélektani fogalmakra – összegzett Tringer. Az ember összehasonlíthatatlanul több, mint saját lélektani vagy élettani apparátusa. A boldogságkeresés döntő mozzanata az egyén önértelmezése. Az ember pedig önmagát értelmezheti úgy is, mint a végtelen lét egy megvalósításra váró tervét, amely nem véletlenül lesz, esetlegesen történik, hanem céllal valósul meg. Ekkor, a szubjektum önmagára eszmélésében a lét teljessége tárulkozik fel, az egyén a transzcendenciára reflektál. A biológiai, pszichológiai vagy szociális erők által determinált cselekvés pedig mint szabad tett jelenik meg az ember Istenre hivatkozó önértelmezésének fényében. A boldogság tehát az ember önértelmezésének végső horizontja, amely nem valamiféle passzív keresés és megtalálás, hanem inkább alkotó munka eredménye, amelyben az ember az önmagát közlő Istenre ismer.

NÉVJEG

Tringer László emeritált professzor, a Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika volt igazgatója, a személyközpontú pszichoterápia magyarországi meghonosítója, a kognitív viselkedésterápia és intenzív csoportterápia bevezetője 1939. április 2-án született Győrszentmártonon, a jelenlegi Pannonhalmán, ahol 1957-ben érettségizett. 1963-ban általános orvosi diplomát szerzett summa cum laude, 1974-ben klinikai pszichológiai oklevelet kitűnő minősítéssel. Közel tucatnyi szakképesítéssel rendelkezik, köztük olyanokkal, mint pszichiátria, neurológia, csoportpszichoterápia, klinikai farmakológia, orvosi pszichológia, klinikai szakpszichológia, pszichoterápia, magatartásterápia, addiktológia és geriátria.