Párhuzamos magány

És azt is látjuk itt és most, hogy van párhuzamos magány is. Olyan, amelyben fut vagy vánszorog a végtelen felé két magányos ember, és valószínűleg sohasem találkoznak. Miként a sínek sem. De a sínpár esetében ez így van rendjén. Az emberek életében nem egészen.

Gelencsér Ferenc balladisztikus hangulatú fotóin embert nem látunk. Látunk rajtuk fát, üres padot, rajta esetleg szerelmi vallomást, elárvult kilométerkövet és temetői fejfát, lépcsőket, amelyek a fényes magasba vezetnek, a víz fölött szálló sirályokat, a bánat madarait, a szentlelket is idéző galambot. Mégis azt gondolom, hogy az ember mindig ott munkál a háttérben. Egészen pontosan: a fényképezőgéppel a kezében. És kilesi az évgyűrűket, észreveszi, hogy az egyik fa akár az ősi magyar élethez tartozó sámán is lehetne, a másik pedig a testi szerelem gyönyörűséges része, szimbóluma. A fáknak lelkük van, nem múlnak el nyomtalanul, hiszen egy bútorban, egy padban, egy fejfában élnek tovább. Azért, hogy pihenjünk rajtuk, hogy gyönyörködjünk bennük, azért, hogy emlékeztessenek drága halottainkra. Akik épp úgy nem múlnak el teljesen, csak éppen más dimenzióban, más térben és időben léteznek tovább. Távozásuk persze titkos, nem tudunk róla mindent. Hitünk éltet bennünket, hogy egyszer mi is fölfedezzük azt, ami az evilágban alig fölfedezhető.

Ezek a puritán, fekete-fehér, pontosabban barnás színezetű képek megállásra késztetik az embert. A fotóművészt is izgatja az a titok, amiről az előbb szóltam, és igyekszik választ keresni. Egy-egy apróbb részletet hosszas szemlélődés után fedezhetünk föl, egy-egy forma új tartalmakkal telítődik. És eszünkbe juthat, hogy milyen fontosak a gyökereink, a hagyományaink, a néplélek rejtett titkai. A magyarsághoz tartozás. Az ősök idézése, szellemi üzeneteik fogadása. Beszédesek ezek a fotók, miként Gelencsér Ferenc egyik költőportréjának hőse, Takács Imre is szólt hozzánk a fejfákhoz fűződő beszédről. Nem véletlen, hogy költő jut az ember eszébe, és nem csak a személyes érintettség okán. Gelencsér Ferenc fotói képversek is, persze nem a hagyományos értelemben. Hanem úgy, hogy árad belőlük a líraiság, és azért is, mert a fotóművész egyik vallomása szerint a művészet a lélekről szól.

Amikor meglátogattam őt a Szent István király Múzeumban levő műtermében, szép május eleji délután volt. Az életöröm délutánja. És micsoda kontraszt! A beszűrődő napfényben álltunk, beszélgettünk, s néztük a múlandó időt idéző fotókat. De hát így teljes a világ! Beszélgettünk a művészetről, az emberről, az életről, a halálról, a tavaszi ébredésről, arról, hogy a valóságban annyi minden párhuzamos. Hitem szerint erről is szólnak a képek, erről is fölteszik a kérdéseket.

És nézzünk bele a tükörbe is! Vajon más arcot látunk-e, mint a kiállítás megtekintése előtt? Vajon formálja-e arcunkat, lelkünket, szellemünket a művészet? Megy-e általa a világ előre? Fontos, néha gyötrő kérdések ezek. Ám jó tudni és látni, hogy Gelencsér Ferenc tudatosan és konokul építi életművét, hogy megteremti fotótrilógiáját. Valamennyiünk gyönyörűségére és lelki gyarapodására.

(Elhangzott a Fekete Sas Patikamúzeumban, a művész június 7-éig megtekinthető, Párhuzamos magány című kiállításának megnyitóján.)