Óvatosan indul a szezon az olaszoknál

Azok számára, akik nem ismernék: Lignano Velence és Trieszt között fekszik, és már évtizedek óta forgalma nyári üdülőközpont Székesfehérvártól közel hatszáz kilométerre. Csodálatosan kék itt a tenger, cirka nyolc kilométer hosszúságú, finom szemcséjű, jól kiépített a homokos strand, sűrű pinea­-fenyő-ligetek és fantasztikus szépségű természet jellemzi a „békeidőben” mindössze hétezer lakosú városkát. Szórakozási lehetőségei miatt különösen alkalmas a gyerekekkel érkező családok számára, hiszen a város mentén számtalan tematikus park, vidámpark, állatkert található.

Az üdülőövezet három részből áll: Riviéra, Pineta és Sabbiadoro. Meg kell jegyezni, hogy rendszeresen az utóbbi, a város központját és egyben leglátogatottabb részét képező Sabbiadoro jelenti számomra a végállomást. Idén az ismert okok miatt sokáig egyáltalában kérdéses volt, hogy összejöhet-e ez a bizonyos két hét. A koronavírus mindent felülírt, ráadásul Európában talán itt „aratott” legjobban a kór, harmincötezer, egy kisebb városnyi ember hunyt el itt az utóbbi hónapokban. Utazásaimat rendre Szlovénián keresztül – szinte végig autópályán – teszem meg. Később derült ki, hogy az időpont megválasztása tökéletes telitalálatnak bizonyult, hiszen június második szombatján szinte üresek voltak a sztrádák, csupán a helyiek közlekedtek, de az olasz határt elhagyva egyáltalán nem lehetett találkozni azzal az évről évre visszatérő forgalommal, mely általában le­lassította utunkat. Valamivel több mint hatórás autókázás után már a barátom, Zoltán és olasz felesége által üzemeltetett cukrászda teraszán nyaltuk az első ottani, hamisítatlan talján fagyit, és hallgattuk a helyzet miatt korántsem bizakodó helyieket.

– Nem jönnek a magyarok! Az előző években több csoportot is elszállásoltam, de idén láthatóan megijedtek! – ömlött a szó Barbarából, aki éppen csak a délutáni kávéjára ugrott be. Hosszú évek óta ismerjük, ő a belváros egyik legnagyobb utazási irodájának tulajdonosa.

– Nagyon nehéz lesz ez a nyár! Mindenki láthatja, az előző években június–júliusban ötfős személyzettel dolgoztunk, most velem együtt hárman vagyunk. És ez bőven elég – csatlakozott hozzá Zoltán. Ő közel húsz éve vezeti a már említett cukrászdát.

Miután jól ismert szállásunkat elfoglaltuk, sokadszorra felfedezve a belvárost azzal szembesülhettünk, hogy a korábbiakhoz és a hétvégéhez képest alig lézengtek a több kilométernyi sétálóutcában, sőt még az éttermek előtt jól megszokott tülekedés, sorban állás is elmaradt. A strandokon sem volt más a helyzet, a jól bejáratott sorban és napágyaknál szinte senki nem zavarta meg a pihenést, egy-egy kószán szálló labdát kivéve. Nem mondhatni, hogy hiányoztak a különféle, korántsem helyi nevezetességet áruló, napszemüveget, órát, törölközőt kínáló külföldiek – akiket úgy tűnt, hogy elsöpört a járvány.

A Doggy Beachen azonban teljes volt az üzem. A kutyák és gazdáik számára fenntartott strandrészről egyet lehetett csak mondani: kutya jó dolguk van a kutyáknak! Fürdés a tengerben, elkerített területen pihenhetnek gazdáikkal, és egy-egy hely ára sem volt olyan eget rengető a „normál” strand árához képest. Ezek után kíváncsian vártam a „hétfői” piacot, és dacára az esőnek, itt érződött legjobban, hogy ez a nyár más lesz, mint a korábbiak. Arról nem beszélve, hogy az árusok közel nyolcvan százaléka ki sem látogatott a Viale Europára. A következő héten ez azért annyiban módosult, hogy lényegesen többen jelentek meg, bár rutinos „piacozóként” tudtam azt – ez nem az igazi. Hiányoztak a német, a szlovák, sőt a magyar turisták, és mintha a kedvük is elment volna az árusoknak, a bőrkabátosok szokásuktól ellentétben alig-alig csábítgatták vásárlásra a bámészkodókat.

A változásra egészen június 20-ig kellett várni – ekkorra vált ugyanis több minden „nyitottá”. A hétvégét megelőző pénteken érzékelhetően többen voltak az utcákon, ám szombaton este lépni nem lehetett a Viale Venezia és a Viale Centrale környékén. Az szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hogy valaki asztalhoz jusson a sétálóutca éttermeiben, amennyiben mégis kitartóak voltak, akkor akár egy-két órát is ott állhattak a sorokban. Mindenesetre a bárokban is megnőtt a forgalom a kihelyezett tévék jóvoltából. Az olasz I. osztályú labdarúgó-bajnokság küzdelmei a magyarral szemben még mindig nélkülözik a szurkolókat, így a képernyőkön keresztül drukkolhattak kedvenceiknek a helyiek. Vasárnap már Sandro, a lánctalpas, saját gyártású járművével az egész partot bejáró mobil fagyiárus is elégedettnek látszott a „műszak” végén, bár nagyon úgy nézett ki, hogy öröme tiszavirág-életű lesz.

Hétfőre minden visszaállt az előző heti állapotba, a városka élte viszonylag csendesnek mondható hétköznapjait. Giovanni, aki a strandon az ágyakat felügyeli, már-már elbóbiskolt, amikor egyik nap kora délután megzavartam, de a hosszú évek óta tartó ismeretségnek annyi előnyét élvezhettem, hogy a sziesztája idején is rendelkezésemre állt.

– Nem olyan ez a nyár, mint a többi! Harminc éve teszem itt a dolgom, de nem emlékszem hasonlóra. Ilyenkor már ütötték egymást a turisták, elfogytak az ágyak, csak arra kellett figyelni, nehogy más foglalja el a délutáni pihenő után. Most ez nem veszélyeztet, remélem, azért majd lesz ennél jobb, mert, ha van munka gyorsabban telik a nap! – hangsúlyozta.

Aki pedig a tenger gyümölcseibe szerelmes, szinte az összes változatát végigkóstolhatta, de ugyanez vonatkozik a szemünk előtt leheletvékony tésztából készülő pizzákra is. Az árak – ellentétben a nálunk megszokottakkal – évek óta nem változnak, a tetejébe hallgatólagosan ugyanannyiba kerül egy pizza az utca elején, és a közepén is… És, ez a boltokban sem volt másképp. Legnagyobb meglepetésemre a visszaút is sima volt. A velencei autópálya kapuját máskor közel egy órába telt megközelíteni, most viszont, ahogy mondani szokták, mint kés a vajban, úgy haladtunk át rajta.