Nagyapja még grófi, Horváth Lajos Miklós már „csak” sima erdész volt

A Horváth család nem tősgyökeres nagyegyházi, viszont háromgenerációs erdészfamília. Lajos bácsi nagyapja Vajtán, a Zichy grófnál dolgozott, de édesapja már Somogy megyében, a gyógy­vizéről híres Igalon született. Az esztergomi erdészeti iskola elvégzése után került Nagyegyházára, a Hoffmann-birtokra, s fia is már a faluban látta meg a napvilágot. Ilyen előzmények után nem is volt kérdés, hogy Lajos bácsi az érettségi után Sopronba jelentkezzen az erdészeti technikumba, ám mivel akkora volt a túljelentkezés, hogy elsőre nem vették fel, Budapestre került lakatostanulónak. 1956-ot írtunk. És itt adjuk át a szót Lajos bácsinak!

Mozdonnyal Bicskére

– Apám egy jó barátjánál laktam a fővárosban, aki a forradalmi események idején nem engedett ki az utcára. Így aztán csak a harcok nyomait láttam, amikor kerülőutakon később kimentem vele, hogy megnézzük a Corvin közt és a közeli laktanyát. Hazafelé Bicskéig meg egy mozdonnyal jutottam. Akkoriban nem közlekedtek a vonatok, de nagybátyám a MÁV-nál dolgozott, így egy mozdonyon feljött értem Pestre – azt nem tudom, hogy azok miért jártak mégis –, és egy másikon lehozott Bicskére. A következő évben aztán felvettek Sopronba levelező tagozatra, és 1957. november 1-jén beléptem a szári erdészetbe. Pontosan azt az erdészeti kerületet kaptam, amely előzőleg korán elhunyt apámé volt, így ismerős terepen dolgozhattam. Gyerekkoromban gyakran elkísértem őt – abban az időben az erdész még gyalog járt –, így szerettem meg a természetet. A fák nem hazudnak, a bokrok nem beszélnek mellé. És nincs ahhoz fogható, amikor az ember akár egy vadászlesen, akár a fűben ülve hallgatja a csendet. Számomra ez mindig hatalmas megnyugvást adott.

A keményvaluta hatalma

– Erdészként vadásztam is, mert akkoriban még nem volt külön erdő- és külön vadgazdálkodás. Vadászként gyakran kísértem külföldről érkező, főként nyugatnémet, esetenként osztrák és francia vadászokat, akik keményvalutában fizettek azért, hogy kilőhessenek egy-egy trófeás vadat – főleg gímszarvasbikát –, mert náluk már akkoriban sem nagyon volt mire lőni. Vadászni vadgazdálkodási szempontból azért kell, hogy a gyenge egyedek kiessenek, ezáltal javuljon az állomány minősége. Mivel Magyarországon az elmúlt évtizedekben nem éltek olyan ragadozók, amelyek kiszedték volna az állományból a satnyákat, ezt nekünk kellett megtenni. Ma már ismét vannak farkasok, és megjelent az aranysakál is.

A külföldiek közül akadtak olyanok is, akik rendszeresen, minden évben jöttek szarvasbőgésre, meg januárban a vad­állomány ritkítására. Jöttek akkor is, ha végül egyetlen vadat sem sikerült puskavégre kapniuk. De legalább láttak vadat. A kísérők feladata volt, hogy rámutassanak azokra az egyedekre, amelyeket ki lehet lőni. De jöttek azért is, mert megszerették a tájat, az itteni erdőket. Olyan is akadt közöttük, aki később házat vásárolt magának a környéken, és itt telepedett le nyugdíjas éveiben.

Lejelentett és megfigyelt

– Vadászat idején erdei fa­házakban laktak, de addig, amíg ezek megépültek, az erdészek családjánál szállásolták el őket. Sok barátság köttetett ennek köszönhetően. Persze azzal is tisztában voltunk, hogy megfigyelnek minket. Az erdészetnél a káderlapjainkon az is fel volt tüntetve, hogy ki az, akinek – legyen az bármilyen jó vadász vagy szakember – nem engedik meg, hogy nyugati vendéget szállásoljon el vagy kísérjen.

Amikor megjött a vendég, haladéktalanul jelentenünk kellett a bicskei rendőrkapitányságon az érkezését és azt is, hogy meddig marad, sőt az útlevelét is be kellett vinnünk. A szigorú ellenőrzésnek nyilván az is oka volt, hogy az érkezők zöme „fasisztaként” harcolt a második világháborúban. Egyikük pél­dául pilótaként szolgált, és sokat mesélt nekem arról, hányszor és merrefelé repült Magyarország felett. A megfigyelésekből nekem sosem származott bajom. Az is egyértelmű volt, hogy mivel kellett az országnak a nyugati keményvaluta, ezért inkább szívesen látták a külföldi vadászokat.

A csordakúti bánya átka

– Mennyit változott Nagyegyháza az elmúlt évtizedekben? Sokat fejlődött, de nem annyit, amennyit fejlődhetett volna. A hatvanas évek végén nyitott csordakúti szénbánya miatt a falut gyakorlatilag bányaudvarrá minősítették, ezért jó két évtizedig nem lehetett itt építkezni. A fiatalok kénytelenek voltak elköltözni. Leginkább Tatabányára mentek, és nem Bicskére, ahogy arra az akkori városvezetők számítottak. A bányát aztán a kilencvenes években bezárták, de addigra már, úgy mondták, a fővárosi Rudas és a Gellért fürdőben is kezdett elapadni a víz. És hát az itteni környezetnek sem tett jót a szénkitermelés. A bánya bezárása után aztán jöttek, hogy „csináljunk” erdőt, tüntessük el a bányászat nyomait. De hát nem olyan könnyű az! Először is az őshonos fajok – a cser és a kocsánytalan tölgy – nem maradnak meg a vékony talajon, a jó erdei humusz képződéséhez pedig több száz évre van szükség. Ezért aztán úgynevezett pionír fajokat – helyenként akácot, szürke nyarat és a szinte bárhol megélő fekete fenyőt – ültettünk. Arra is oda kellett figyelnünk, hogy a lejtők nem lehetnek 45 foknál meredekebbek, ugyanis ennél többet nem bír el a föld. Márpedig a bánya után több helyen is ennél meredekebb területek maradtak. Egy részen, ahol nem figyeltünk erre eléggé, mert igen sürgették az erdő mielőbbi telepítését, egy esősebb időszak után le is csúszott a föld. Nagy munka volt, de ma már repülőről letekintve erdőnek látszik az, ami a földről nézve még nem egészen az.

Újjáéled a falu

– Még a háború előtt Bükkzsércről jöttek ide fatermelők, akik remekül értették a dolgukat, apám is szívesen dolgozott velük. Többen aztán le is telepedtek. Jó látni, hogy ma újból jönnek, házat építenek itt családok, fiatalok. Kezd erőre kapni a település…

Horváth Lajos ezzel a megállapítással zárta a beszélgetést, majd csendesen az ablakra mutatott, hogy lássam, egy barna mókus érkezett inni a gondosan rendezett udvaron az erdei faasztalra kitett tálkához.