Az ígéret hatalma

A hosszú úthoz  élelemre volt szükség, amit a háborús állapotok közepette nem volt egyszerű megszerezni. Sokszor a katona csak élete kockáztatásával tudta előteremteni azt a pár falatot, amely kellett a túléléshez. Tudta ezt Kiss Lajos is, mégis önként indult meg társait maga köré gyűjtve, s ló helyett magukat a  kocsi elé fogva hoztak élelmet a soproni laktanyából. Egy forduló azonban nem volt elég, kétszer kellett  záporozó lövedékek közepette eljutni egyik helyről a másikra. A második "küldetés" is sikeresen befejeződött, a századparancsnok hívatta, s közölte: bátorságáért vitézi kitüntetésre terjeszti elő. A papírt megírták, majd azt az elöljáró térképtáskájába süllyesztette, s mindenki ment a dolgára.
 
Ez a mozdulat örökre beégett Kiss Lajos emlékezetébe. Azóta sem bírta elfeledni az ígéretet és a térképtáskába dugott papírt, amely hivatalos bizonyítéka volt annak, mit tett magáért, másokért. Talán ha nem mutatják föl előtte a lehetőséget, soha nem méri fel cselekedete jelentőségét, nem várja a külső visszaigazolást. Így azonban szinte örök várakozásban telt az élete.
 Miután társaival  - valóban gyalogszerrel - eljutott München környékére, ott néhány hónapot amerikai hadifogságban töltött, munkával. A háború végén hazatérve szülői háza helyén csak egy bombatölcsért talált, családja -  szerencsére mindenki életben maradt - egy hátsó, kis épületben húzta meg magát. Kezdhetett tehát mindent elölről, hogy újra otthont teremtsen maguknak. Megnősült, gyermekei születtek - szám szerint négy -, akik nyolc unokával ajándékozták meg, szép kis dunántúli falujának megbecsült lakójává vált. Nem szűnt meg segítőkésznek lenni, amiből csak tehette, kivette a részét, legyen szó helyi rendezvényekről vagy hagyományőrző találkozók szervezéséről. A háborút megjárt katonákkal igyekezett tartani a kapcsolatot, ápolni az emléket, amely a közös sors miatt összetartja őket. Feleségét tizenkét éve veszítette el, azóta egyedül végzi a napi teendőket. Ellátja magát, süt, főz - kakaós pitéje rendszeresen odavonzza a mindig jó időben érkező postást -, karban tartja kertjét, ahol fenyőfákat nevel - 85 évesen is rend van körülötte. A gyerekek, az unokák látogatják, ám segítségüket nem kéri, a társaságuknak örül igazán.

 Csak az a fránya ígéret ne lett volna. Mert hiába próbálta  megkeresni a századparancsnokot, hogy lehet-e valami abból a vitézi címből, nem bukkant a nyomára. Így valami mindig hiányzott,  valami ebből a kívülről teljesnek tűnő életből, amiben ő jól is érezte magát, mégis...
 Aztán október elején, hatvanhat év után - egy lelkes fiatalember és a Vitézi Rend főszéktartójának, mára főkapitány-helyettesének közbenjárására, számos papír leadása, a rend képviselői előtt tett beszámoló és néhány izgatott éjszaka után - ott ült a fóti székesegyház padsoraiban. Körülötte hasonló céllal érkezett, középkorú, idős és egészen fiatal emberek. Hallgatta a misét, Tolcsvay Béla  templomot betöltő, zengő énekét, a főkapitány beszédét, nézte a tekintélyt parancsoló egyenruhába öltözött katonákat, méltóságokat, s várta, hogy amikor a karddal megérintik vállát, kimondhassa, amit tulajdonképpen egész életében tett: "Hazámat szolgálom."
 A pillanat bekövetkezett. Talán maga is akkor hitte el igazán:  mindaz valóban megtörtént 66 éve, ami miatt  most hivatalosan is vitézzé válhatott.