A zetorfülke - Gabnai Gábor emlékére

A kocsit a téesz-központ kapuja előtt hagytuk, gyalog fordultunk be a hatalmas, U-alakú udvarba. Aminek a közepén, egy tócsában ott állt egy zetorfülke. Motor és kerekek nélkül, de amúgy egy teljes traktor, üléssel, kormánnyal, ablakokkal.  Amíg körbegyalogoltunk a fal mellett, hogy az elnök irodájába érjünk, azt mondtam a fényképésznek:  Mi lenne, ha most odamennék ahhoz a zetorfülkéhez, beülnék, becsapnám az ajtót, megmarkolnám a kormányt, és összeráncolt szemöldökkel szótlanul merednék előre, a semmibe?  Nyilván meglátna a téesz-elnök titkárnője. Kiszaladna az irodából, csak úgy, lenge blúzban, és odakiáltaná, hogy azonnal szálljak ki onnan, mert az elnök elvtárs nem engedélyezte, hogy beüljek! De én csak ülnék ott, szótlanul, és összeráncolt szemöldökkel néznék messze, messze.  Erre a titkárnő bemenne az elnökhöz, és felháborodottan elpanaszolná, hogy jött valahonnan valaki, és se szó, se beszéd, beült ott az udvar közepén a tartalék zetorfülkébe, ami pedig leltárban van. Ráadásul felszólításra sem hajlandó onnan távozni.  

Az elnök erre gondolkodóba esne. Kijönne, körbejárná a zetorfülkét, és odakiabálná:  – Kicsoda maga? Honnan jött?  De én csak ülnék ott, szótlanul, és összeráncolt szemöldökkel néznék messze, nagyon messze.  Végül az elnök arra jutna, hogy hagyjuk, hadd forrja ki magát az ügy, jobb, ha nem feszegetjük. Visszamenne az irodájába. A titkárnő viszont, látva, hogy az elnök kudarcot vallott, bemenne a párttitkárhoz.  A párttitkár a hír hallatán félrehúzná a horgolt csipkefüggönyt az irodája ablakán, és szemügyre venne engem. Arra gyanakodna, hogy nyilván az elnök szervezett ellene valamilyen provokációt. Aminek ki tudja, mi lesz a vége? Elfutná a méreg a párttitkárt, felrántaná az ablakot és kikiabálna:  – Hé, maga! Azonnal takarodjon onnan! De én csak ülnék ott szótlanul, és összeráncolt szemöldökkel néznék messze, nagyon messze.  Így jönne el a műszakváltás ideje, délután kettőkor, és az irodából, műhelyekből mennének haza az emberek. Mindenki, még azok is, akiknek másfelé lenne dolguk, az udvar felé kanyarodnának, mert időközben már mindenhová elért a hír, hogy ül valaki a zetorfülkében. Alaposan megnéznének: kiféle, miféle ember ez? Szabad róla tudomást venni? Érdemes? Ez itt vajon egy szervezett akció, vagy egyéni kezdeményezés? Béremelésért tüntet? Vagy csak úgy ül ott? És kutatva, kíváncsian igyekeznének a szemembe nézni, minden irányból.  De én csak ülnék ott, szótlanul, és összeráncolt szemöldökkel néznék messze, nagyon messze.  Megjönne az éjjeliőr, és a két kutyájával gyanakodva körüljárnának: ezzel kell kezdeni valamit, vagy békén kell hagyni, tudomást sem véve róla, mint amikor a párttitkár elvtárs barátai viszik ki a bort, búzát a raktárakból? Erre nézve senki nem mondott neki semmit. No, ha nem mondtak, akkor ő úgy csinál, mintha nem is lenne ott senki. Azzal elmenne hátra, a raktárba, bevackolódni, hogy szokás szerint végigaludja az éjszakát. De a nagyobbik kutyájának tetszenék: az felugrana a zetorfülke sárvédőjére, összegömbölyödne, és ragyogó tekintetét az enyémbe fúrva csodálna engem. De én csak ülnék ott, szótlanul, és összeráncolt szemöldökkel néznék messze, nagyon messze.  Másnap reggel, ahogy jönnének az emberek dolgozni, már kíváncsiak lennének, hogy mi van? Ott ül még az az ember? Vagy elzavarták? S titokban drukkolnának nekem, bár nem tudnák, hogy mihez.

Rezzenéstelen arccal mennének el mellettem az udvaron keresztül, nem törődve a sárral, és egyik egy alufóliába csomagolt sült csirkecombot dobna be nekem a fülkébe, a másik egy kis termosz kávét nyújtana be, a harmadik egy üveg bort.  De én csak ülnék ott, szótlanul, és összeráncolt szemöldökkel néznék messze, nagyon messze.  Végre megjönne az elnök, és látná, hogy még mindig ott ülök. Megjönne a párttitkár is, és meglátva engem, azonnal félretenné az elnökkel meglévő ellentéteit, átmenne hozzá, és hamar megegyeznének abban, hogy ez így nem mehet tovább, itt most már mindkettejük sorsáról, a pozíciójukról van szó, az elvtársak ezt számon fogják kérni a megyénél, és fel fogják tenni azt a kérdést: mit tettetek azért, hogy ez ne így legyen?  Ezért aztán kihívnák a megyei pártbizottság első titkárát és az ideológiai titkárt.  Azok ketten kijönnének a sofőr vezette, fekete, szolgálati Volgával, komor arccal fordulnának be az udvarba, megpillantva engem kicsit megtorpannának, majd nem törődve azzal, hogy besározzák a fényesre suvickolt, ünneplő cipőjüket, odajönnének hozzám, két oldalról kinyitnák a zetorfülke ajtaját, és rákezdenének: – Gabnai elvtárs? Hát mi ez itt, Gabnai elvtárs? Talán valamiféle demonstráció, Gabnai elvtárs? Valami problémád van, Gabnai elvtárs? Miért nem szóltál, Gabnai elvtárs? Hát ha szóltál volna, akkor jöttünk volna és elintéztük volna, Gabnai elvtárs! Hiszen azért vagyunk, Gabnai elvtárs! Hát mi a baj, Gabnai elvtárs? Sorold el, Gabnai elvtárs! És akkor én mély, nagyon mély lélegzetet vennék, és összeráncolt szemöldökkel a messzeségbe meredve csak annyit mondanék:  – Hosszú. Nagyon hosszú

(A szerző egykori elmondása alapján rekonstruálta: Pekarek János.)