Bömböltek, ficánkoltak, itt a szabadság!

2022.01.30. 15:40

Lendvai Sándor 5-6 évesen már egyedül terelte a kijáró állatokat

Csákberényről és Magyaralmásról, malacokról és kutyákról, kolompokról és gombócokról. Egy pásztor és fia beszélgetett.

Majer Tamás

Lendvai Sándor 5-6 évesen saját utcát kapott Csákberényben, egyedül terelte a kijáró állatokat a gyülekezőhelyre

Forrás: Nagy Norbert / Fejér Megyei Hírlap

– Lendvai Sándor 1940-ben született a Vértesalján, egészen pontosan Csákberényben, egy pásztorcsaládban. Beleszületett abba a pásztorkultúrába, ami akkor ott, Csákberényben jelen volt. Belülről élte meg azt a kultúrát, amit ugyanakkor a tudományosság felől, kívülről Pesovár Ferenc kutatott – így vezette fel édesapjával való páratlan, közönség előtt történt beszélgetését Lendvai Tibor kulturális antropológus, tanár, népzenész. Mindez január 26-án esett a Szent István Király Múzeum Országzászló téri épületében, a továbbra is látogatható Pesovár Ferenc-kiállítás részeként, illetve annak egy kísérő rendezvényeként. Sok szó esett Lendvai Jánosról is – ő Lendvai Sándor bátyja, Lendvai Tibor nagybátya –, aki híres adatközlője volt Pesovár Ferencnek; egy évvel fiatalabb öccse ugyanúgy birtokolja azt a tudást, amit anno Pesovár keresett és megtalált. Átadjuk a szót a beszélgetőknek. 

– 1940-ben születtél, 5 éves voltál, amikor véget ért a háború. Nemcsak ti éltetek szegénységben, hanem nagyon sokan mások is… – Egy szoba gyerek volt, nem gyerekszoba… Egy dunyhával négyen takaróztunk, úgyhogy mindegyikünk húzta, volt, amikor kilukadt. Aki előbb kelt, annak volt cipője… Néha egy kicsit szorított, máskor nagyon nagy volt – felelgetett Lendvai Tibor kérdéseire jóleső derűvel a pásztor. Kiderült az is, akinek nem jutott cipő, az friss tehénlepénybe lépett abban a régi gyerekkorban, hogy megmelegítse a lábát, majd a harmatos fűvel mosta tisztára. – Szemfülesnek kellett lenni gyerekként, hogy jusson mindenből. Ebédből, élelemből. Bátyámmal együtt, egy kannából szoktunk enni. Ő meg aztán mindig akkor kezdett el mesélni, amikor belefogtunk az ebédbe. Gombóc volt… ő mesélt. Nevetett is azon, amiről mesélt, én meg közben dobáltam befelé a gombócokat. Aztán amikor koppant a kanna alján a kanál, akkor ő elkezdett sírni… 

– A háború után, 5-6 éves koromban már egy utcáról magam hajtottam le az állatokat. Már akkor kint kellett lenni, amikor még iskolába se jártunk – emlékezett a pásztor. A családtagok közül mindenkinek volt egy saját utcája, ahonnan egy bizonyos gyülekezőhelyre összehajtották az állatokat, s onnan, közösen mentek ki a külső legelőre; lám, Lendvai Sándor már 5-6 évesen ilyen nagy feladatot, kötelezettséget kapott! – Amikor már iskolába jártunk, ha meghallottuk, hogy zörög az ég, kiugrottunk az ablakon, aztán ki a mezőre! Hiába kéredzkedtünk volna, nem engedett volna el a tanár. Úgy kellett megszöknünk. Tudtuk azt, hogy ki kell menni – mesélte. – Az állatokat megtartani a viharral szemben, az nem egy akármilyen dolog volt. Csapkodott, zörgött, szakadt az eső, ott kellett lenni az állatok előtt, nem mehettek haza, mert a gazdák még nem voltak otthon. Valamit biztos összeborogattak volna az állatok, hogyha hazaengedtük volna őket. 

Egy Fejér megyei juhász és juhai a korszakból, 1965-ből

Forrás: Fotóillusztráció: FMH-archív

– A pásztorság számára a gazdasági év a Szent György-nappal kezdődött. Általában ti mikor hajtottátok ki először az állatokat? – Mi is április 20. körül hajtottuk ki a teheneket. Az első kihajtáskor az állatok bömböltek, ficánkoltak, örültek, hogy itt a szabadság! Nekünk meg az volt, hogy hát megkezdődött! Kint nyaraltunk, jól lebarnultunk. Szent Mihálykor volt a beszorulás. Hogyha még jó idők voltak, ha hosszú ősz volt, akkor még tovább kint voltunk. Amíg lehetett legeltetni, addig kihajtottunk. Az úgynevezett megszoktatás fogalmát is megtanították a beszélgetőtársak a közönségnek. 

– A malacok elé kellett jönniük egy pár napig a gazdaasszonyoknak, amikor ki voltak szoktatva. Eljött eléjük a gazdaasszony, egy konzerves dobozban rázta nekik a kukoricát, azzal csalta haza őket. Azt a kis ajtót, ahol bementek, megjegyezték, azután mindig ott kellett nekik bemenni – magyarázta Lendvai Sándor. –  Utána hazataláltak mindig. Ritka volt, hogy az utcán tekergett volna állat azért, mert nem talál haza –  mondta; hozzátette, a már megszoktatott állatoknak sokszor elég volt az is, hogy a gazdaasszony kiálljon, tereferézzen a szomszédasszonyával. Ennyiből is megismerték gazdájuk hangját az állatok. 

A csákberényi időszak után Magyaralmásra költözött a pásztorcsalád. – 1955-ben kerültünk Magyaralmásra, június 15-én. Még nem is voltam egészen 15 éves. Mondták a gazdák: „Hogy ilyen gyerekekre bízzuk az állatokat? Nem lesz-e valami baj? Bírnak-e velük?” Almáson messzebb kellett menni a mezőre, mint Csákberényben. Csákberényben kijöttünk a faluból, már ott volt a mező. Almáson menni kellett egy olyan másfél kilométert, vagy kettőt, mire kiértünk a mezőre. Ha nagy eső jött, nem is lehetett hazaindulni, mert mire hazaértünk volna, elállt az eső. Forduljunk vissza? Törjük az állatot? Akkor már nem akartak volna visszafordulni újra, abból keveredés lett volna. Lendvai Tibor elmesélte, hogy nagybátyja, Lendvai János különösen nagyra becsülte az állatok nyakába való kolompok hangját, a kolompok együttes hangjának harmóniáját. A kulturális antropológus rámutatott arra is, hogy a nagybátyjáéhoz hasonló, az alábbiakban bemutatott kolompcserélés Kárpát-medence-szerte ismert jelenség, sok helyről van rá adat. – Nem volt mindegy, hogy milyen kolompok szólnak együtt. Nemcsak úgy vaktában szedték össze a kolompokat, és rakták föl az állatokra, hanem összehangolták a hangjukat. Jani bátya képes volt vándorútra menni: elindult több napra, kereste a juhászokat mindenhol, akikkel csereberélte a kolompokat. Fölvette a hátára, és vitte magával a saját kolompjait, azokat is, amelyeket el szeretett volna cserélni, és azokat is, amelyeket mindenképpen szeretett volna megtartani. Ezekhez csereberélt más hangú kolompokat – mondta Lendvai Tibor. 

– Otthon a műhelyében, mint máshol a kolbászok, rudakon lógtak a kolompok. – Volt olyan kutyám, amelyikkel kipróbáltam azt, hogy mit csinál, hogyha nem szólok neki semmit se, csak fekszem, mintha aludnék. Miközben a birkák meg elmentek – mesélte Lendvai Sándor, s külön dicsérte a pulikat, amikor az ebekre terelődött a szó. – Hallottam én, hogy már messzebb mentek, szóltak a kolompok. A kutya elment, visszagyütt, elment, visszagyütt. Kétszer-háromszor megcsinálta, aztán belekapaszkodott a gúnyámba, megrázott: elmentek a birkák! – Amikor fölugrottam, akkor aztán örült, fölállt két lábra, és várta, hogy merre mehet. Nagyon be lehetett tanítani ezeket a kutyákat. Amikor jött a vihar, durrogott, zörgött az ég, volt olyan kutya, amelyik elbújt a bokorba, elő se mert jönni; az nem volt jó. Kutya nélkül nem lehet megtartani, lehetetlen, áttör az emberen a disznófalka, hogyha annyira bajban érzi magát – mondta. 

– A jó kutya nagyon lényeges volt, az volt az ember legnagyobb segítsége!

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!