Amikor az események olyan sebességgel játszódnak le, mint 1956-ban, a gyerek is felfedezi az összefüggéseket

Történészek, szociológusok vagy olykor éppen dilettánsok már sok szempontból vizsgálták az akkor történteket. Én most személyes élményeket idézek fel 65 év távlatából, az élmények egyediségének frissességével. Visszaadni valamit abból a büszke csodálatból, amellyel akkor jártam Budapestet mint passzív, véletlen megfigyelő, s magamba szívtam az eseményeket. Mint gyerek is éreztem, amit most látok: ez történelem. A történet mozaikjait úgy rakom össze, ahogy emlékeimben felötlenek. Mire emlékszik egy gyerek? Mi marad meg belőle a sokszor érthetetlen összefüggésekből? – erre próbálok választ adni.

Október 23. keddi napra esett. Nyolcéves, harmadikos diák voltam. Délután három óra lehetett. Fiatal tanár kopogott és sietett be az osztályba, odahajolt ugyancsak fiatal tanárnőnkhöz, és valamit a fülébe súgott. A tanárnő arcán boldog­ság áradt szét, izgatott lett, s meglepő bejelentést tett: – Gyerekek, most menjetek haza! Holnap nem lesz tanítás, szüleitek majd megmagyarázzák, mi történt!” Boldogan özönlöttünk ki az iskolából, és rohantunk haza. Édesapám ügyvéd volt, amikor hazaértem, délutáni ügyfélfogadását tartotta. Tőle tehát semmilyen felvilágosítást nem kaphattam a szokatlan iskolai délutánra, édesanyám még nem ért haza az irodából. Apám egyik ügyfele, Krisztina néni egy elhúzódó lakásügy miatt évek óta járt apámhoz. Ügyfélből ismerős, majd édesanyám barátnője lett. Ezen a napon örömmel láttam, hogy Krisztina néni is a várószobában ül. Elmeséltem, hogy másnap nem kell iskolába menni. – Gyere, Ádámka – mondta –, elkérlek édesapádtól és elviszlek a városba. Olyan dolgokat fogsz látni, amelyekre, amíg élsz, emlékezni fogsz – súgta.

Országház

A Duna-part felé sétáltunk. A Bem-szobornál óriási volt a tömeg. A szobornak a közelébe sem jutottunk. Továbbmentünk, hagytuk magunkat sodorni a többiekkel. Amikor a Kossuth hídra értünk, már olyan sokan igyekeztek át, hogy drukkoltam, bírja ki a híd a súlyt. A háború után épített híd akkoriban már többnyire le volt zárva az autóforgalom elől.

Pestre az Országház elé mentünk. Sötétedett. A Parlament előtt amerre a szem ellátott, mindenütt emberek voltak. Mindenki várta, hogy valami történni fog. De én várhattam a leginkább. A gyerek időérzéke más, mint a felnőtté. Ha éhes, most akar enni, és nem fél óra múlva, mert nem érti, hogy fél óra mennyi idő, életében még nincs elég összehasonlítási alap. Teherautók futottak be az Országház mellé nemzeti színű zászlókkal, tömve emberekkel, aztán robogtak tovább számomra ismeretlen céljuk felé.

Nagy Imre

Kinyílt az Országház egyik erkélye. Éppen felettünk. Min­denki arra nézett, de a sötétben nem lehetett jól látni, ki az, aki beszélni akar a tömeghez. Az emberek sűrűjéből valaki reflektort irányított a balkonon álló férfira. A körülöttem állók elhűlve zúgtak fel: – Fegyverrel állnak mögötte! Ávósok!

A balkonon a két fegyveres hátralépett, eltűnt. Sokáig tartott, amíg elcsendesedett a tér. A balkonon álló férfi, amint később megtudtam, Nagy Imre, végre megszólalt: – Elvtársak! Kitört a fütyülés, káromkodás, üvöltés. Percekig tartott, amíg mindenki megnyugodott. – Barátaim! – kezdte ismét a szónok, ekkor meg a helyeslés mámora nyelte el hangját. Mellettem magas fiatalember állt. Kabátját meghúzva hívtam fel magamra a figyelmét: – Bácsi, kérem, emeljen fel, szeretném látni a zászlókat.

A férfi Krisztina nénire nézett, aki fiatal, csinos nő volt. Gondolta, a kisfiún keresztül közelebb kerülhet az „anyjához”. Ezt én is sejtettem, ezért kértem meg. A nyakába ültetett, és számomra egyszeriben megváltozott a világ, most már nemcsak lábakat, de tengernyi izgatott embert is láttam. Nagy Imre beszédéből semmire sem emlékszem. Megfigyelőtornyomból észre­vettem azt a nagy, fekete kocsit, amely lépésben a mellettünk lévő oldalajtóhoz ér­kezett. Amikor odaért, az Országház ajtaja hirtelen feltárult, és három férfi ugrott a kocsiba. Mindez kartávolságnyira történt tőlünk. Az autó utasai felhasználták azt a lélektani pillanatot, amikor a tömeg Nagyra figyelt. Amint a három férfi a kocsiba beugrott, a sofőr, amennyire a tömegtől lehetett, igyekezett elhajtani. Valaki felkiáltott: – Ez Gerő, és mellette Piros!

Az emberek újságokból fák­lyát csavartak. A neveknek dermesztő hatásuk volt, végül valaki felkiáltott: – Fogják meg, fogják meg azokat a gazembereket! Most menekülnek! Mint vízbe ejtett kő okozta hullámgyűrűzés terjedt a hír: – Gerő, Piros és még valaki most lépett meg a Parlamentből!

Közben a kocsi felgyorsult. Nagy Imre beszéde hamar véget ért. Továbbra is érkeztek a zászlókkal és emberekkel zsúfolt teherautók. Volt olyan, amely egy percre megállt. Az egyikről valaki lekiáltott: – Gyertek, a rádióhoz megyünk. Az ávósok megszállták az épületet és lőnek a tömegre. Gyertek segíteni – ezt én is megértettem. Bár csak nyolcéves voltam, de mint Magyarországon mindenki, tudtam, mi az a félelmetes szervezet, melynek ÁVO a neve. Éjszakai csöngetések, dörömbölés, házkutatás, emberek elhurcolása és megkínzása. Olyan szó, amelynek már a kiejtése is félelmet kelt.

Moszkva felé gyalogol

Az első nap szemtanú élményei mellett Krisztina néninek köszönhetem más napok sétáit is. Amikor csak ideje volt, és szüleim elengedtek, magával vitt. Eleinte sok mindent nem értettem, mert nem érthettem. Az emberek otthon nem mertek beszélni még a gyerekeik előtt sem, hátha azok valahol elszólják magukat. Amikor az események olyan sebességgel játszódnak le, mint 1956-ban, a gyerek is csakhamar felfedezi az összefüggéseket.

Nem volt szükség magya­rázatra a Széna téri nagy plakátnál. Kék overallos, kopasz, alacsony férfi, batyuval, az irányt jelző tábla szerint Moszkva felé gyalogol. A plakát mellett elmenők mondták: – Szedi már a sátorfáját a kopasz! A téren volt egy takarékpénztár, a cégéren, fent jó magasan csillagos címer. Létrát támasztottak a bejárat fölé, valaki felmászott és kiverte a csillagot a címerből. Emlékszem az emberek boldogságára városszerte, amint a zászlókból, címerekből kivágták, kiverték a csillagokat. Emlékszem, amint végighúzták a városon Sztálin egyre sorvadó szobrát. Különféle szerszámokkal igyekeztek da­rabokat letörni a szoborból. A fejet leköp­ték, lepisilték. A ke­nyérért való sorban állás is előttem van. Amikor hosszú v­árakozás után sikerült egy vekni kenyeret venni és levinni az óvóhelyre, ahol a harcok közben gyakran az egész ház lakosainak meg kellett húzódni, micsoda íze volt a kenyérnek! Ott vártuk a híreket Szabó bácsiról, a Széna tériek hőséről. A tértől talán százméternyire van az a ház, ahol Szabó bácsi lakott. Most emlékplakett ígéri: „Fiaid soha nem felejtenek el.”

Felhalmozva

Egyszer a kenyérért való sorban állás után az egyik osztálytársam felhívott hozzájuk. Ahogy beléptünk a lakásba, alig tudtunk megmozdulni. A mennyezetig érő kartondobozokban konzervek, tejpor és ruhanemű volt felhalmozva. A dobozokra olyasmi volt nyomtatva: „Az amerikai nép ajándéka a magyar népnek.” A fiú édesanyja volt a szülői munkaközösség elnöke, az iskola volt a Nemzetközi Vöröskereszt egyik segélylerakó helye. Engem megütött, hogy amíg embereknek nem volt mit enni, és órákat álltak egy vekni kenyérért, addig náluk mázsaszámra állt a tejpor.

Tankok és fegyverek

Emlékszem a golyók éles, fül melletti süvítésére a Vérmezőn. Nehéz volt elhinni, hogy rám is lőnek, amíg valaki be nem rántott egy kapu alá és rám nem kiáltott: – Nem te leszel az első gyerek, akit ezek a bitangok lelőnek. Emlékszem az utcasarkon őrizetlenül hagyott kalapokra, melyekbe Budapest népe pénzt gyűjtött az áldozatok családjának. Emlékszem arra a délutánra, amikor Krisztina nénit kísértem a Mártírok útján. Ő hirtelen megállt az utca közepén. Kezemet rémülten szorította, és gyorsan behúzott egy kapualjba: – Tankok, tankok jönnek! – kiáltotta. Az iszonyatos moraj egyre erősödött. A Széna tér felől tűntek fel, sorban, egymás mögött. Lassan jöttek. Félelmetesek voltak. Hernyótalpuk belemart az úttestbe. Azokra a velem egyidős srácokra gondoltam, akik ezek alá a lánctalpak alá vetették magukat a magyar szabadságért. Amikor az első elhaladt a kapunk előtt, elállt a lélegzetem. Azt vártam, hogy miután észrevett bennünket, lőni fog. De nem lőtt. Csak zajt és fekete bűzt okádva kúszott a város szíve felé. Az ötödik-hatodik acélteknős ágyú­tornya nyitva volt. Valami olyan fejvédővel, amilyet azelőtt csak kerékpárosokon láttam, katona állt. Hátrafordult, orrát két ujja közé fogta és kifújta. Ő volt az első orosz katona, akit láttam, és ez volt az első alkalom, hogy valaki használat közben illusztrálta a „testvérek zsebkendőjét”.

Borzalmas sebek

Emlékszem a Lánchíd járdáján, a híd láncívei alatti piszkításokra. Az emberek akkoriban csak orosz vécének hívták a hidat. Emlékszem a Váci utcai könyvesbolt előtti, napokig, talán hetekig füstölgő könyvhegyekre. Arra a mentőautóra, amelyet a Bajcsy-Zsilinszky úton állítottak le fiúk. Lőszert szállítottak benne. A vezetőt hagyták elfutni, a kocsit felborították. Emlékszem a Köztársaság téri pártház előtti ásatásszerű gödrökre, amelyekből rokonok, barátok az évekkel azelőtt elvitt, az ávósok pincéibe zárt politikai elítélteket próbálták kiásni. Nagynéném orvos volt. Bevitt a Péterffy Sándor utcai kórházba. Láttam a beérkező sebesülteket, akiknek a sebei borzalommal, koruk elismeréssel, büszkeséggel töltött el. Emlékszem arra a Pobedára, amely az egyik este fordult be az utcánkba. A kocsi mintha nem tudná, jó helyen jár-e, lefékezett. Segíteni akaró gyerek lévén odafutottam, és a hátsó, nyitott ablaknál kérdeztem: – El tetszett tévedni?

Remény

Az autóból egy mongol arcú férfi géppisztolyt nyomott a mellemhez, és azzal olyan erővel lökött el a kocsitól, hogy elestem. Emlékszem, hogy az emberek hogyan hallgatták a rádiót. Elkeseredett reménnyel várták a jó híreket. Mintha a világot próbálták volna magukhoz kötni, behúzni szobáikba, segítséget hozni az országnak. Hitték, bíztak benne, hogy valaki csak segíteni fog. Csoportosan ültek a készülékek mögött, és azt remélték, Magyarország számít valakinek. És emlékszem, hogyan halt meg a remény! Miként tűntek fel reggelente kapualjakban puskák, és hogyan tűntek el éjjelente emberek. A nagyobb fiúkra az utcánkban, amint megkérdeztek: – Megyünk Kanadába, nem jössz velünk, Kisádám?

Volt, amelyik a Széna téren halt meg, és volt, aki eljutott Kanadába. Számomra 1956 mindenekelőtt azt a pillanatot jelenti, amikor az ismeretlen fiatalember az Országháznál a magasba emelt. Szemem előtt feltárult az a sok, reménykedő, felfelé néző arc, a lobogós teherautók, a levegőben reszkető bizalom. Erősnek éreztem magam. Olyannak, aki fel tud venni egy zászlót, és védőpajzsként Magyarországot be tudja fedni vele.