Népzenével teljes az élet – Németh István gyűjtővel beszélgettünk

Németh István ugyan budapesti származású, és kis kitérővel ott is élt, ám egy ideje Székesfehérváron lakik párjával, Vakler Anna népdalénekessel. A két alkotó életét kitölti a zene, az azzal való foglalatoskodás – míg Anna egyebek mellett tanít, addig István a nyugdíjazása óta hangrestaurálással foglalkozik, de egyéb felkérésnek is eleget tesz. Mindketten járnak továbbá zsűrizni népdaléneklési versenyekre.

István januárban töltötte be a hetedik X-et, és ez alkalomból csak úgy záporoztak felé a jókívánságok, a kedves emlékezések – persze a koronavírus miatt egyelőre leginkább online. Ám szülinapi szerenádot is adtak neki barátai, kollégái. Látszik, mennyire szeretik, megbecsülik munkáját, személyét, valamint azt a sok tudást, amelyet már eddig is megosztott.

Az MTA BTK Zenetudományi Intézetéből nyugdíjba ment gyűjtő érdeklődése az éneklés, a zenélés iránt gyerekkorában alakult ki. Mint mesélte, édesanyja sokat énekelt otthon, illetve egyik nagyszülője citerázott. Ő maga harmadikos korában kezdett hegedülni, tagja volt az iskolai énekkarnak, a nyolcadik osztály végén pedig bekerült a budapesti Szent István Szimfonikus Zenekarba, ahol hamarosan brácsára váltott. Hivatásos zenei pályán nem gondolkodott, mert ahhoz szerinte még sokkal többet kellett volna gyakorolni. Édesapja ráadásul azt szerette volna, ha műszerész lesz, így István erre a szakmára felkészítő középiskolában tanult tovább.

Tanulmányai vége felé matematika-tanárnőjén keresztül bekerült az MTA akkori népzenekutató csoportjába, ahol műszerészt kerestek. Ekkor 1968-at írtak, előtte egy évvel halt meg a csoport addigi igazgatója, Kodály Zoltán…

Németh István ettől kezdve lényegében itt dolgozott, s innen, vagyis már a Zenetudományi Intézetből ment nyugdíjba. Mestere a stúdió vezetője és a hangarchívum gazdája, Sztanó Pál lett. Az első közös munka egy folklórfesztivál volt Baján, ahol a csoportokat filmezték. István itt találkozott először határon túlról származó magyarokkal, ami nagyon érdekes tapasztalás volt. Később aztán, a mások mellett végzett, majd saját gyűjtőmunkája során szinte minden határainkon túli magyar területre eljutott, kivéve Burgenlandot.

A stúdióban elsődlegesen a készülékeket javította, s karbantartotta a magnókat, lemezjátszókat. Mindeközben egész nap népzene szólt körülötte, így nem csoda, hogy magába szippantotta ez a világ. Az pedig, hogy idővel maga is gyűjtővé vált, szinte természetes volt – jegyezte meg István, hiszen Kodály idejében mindenkit elküldtek a kutatókkal egy-egy útra, hogy a technikai dolgozók is átlássák, mi történik. „Olyan volt ez az egész, mint egy nagy család, vagy mint egy sziget” – tette hozzá.

Az első önálló gyűjtések az 1970-es évek második felében kezdődtek. Sok sikeres útja volt, az egyik legemlékezetesebb gyűjtése Halásztelekhez kötődik. Itt egy Erdélyből származó idős embertől hétszáz (!) dalt vettek föl.

A népzenekutató csoportnál végzett munkát csak az az időszak szakította meg, amikor István 1976-tól másfél évet Gyöngyösön töltött, az erőműben. Így tudtak annak idején lakáshoz jutni. Már ekkor is járt azonban vissza Budapestre, főleg, hogy közben esti tagozaton tanult. Gyöngyösön pedig megkeresték környékbeli falvakból, hogy vezesse a népdalkörüket, amelynek tagjai az erőműben dolgoztak. Sokszor ott próbáltak.

A kutatócsoportnál a hétvégi bedolgozás után a nyolcvanas években kerülhetett főállásba, ám akkor az már Zenetudományi Intézet volt. István a műszaki munkából fokozatosan átváltott a gyűjteménykezelői feladatokra. Amikor oda­került 1969-ben, körülbelül 1500 órányi felvétel volt, 2010-re pedig 15 ezerre növekedett az állomány. Ennek az anyagnak a kétharmada biztosan „átment” a fülén.

István számos lemez, kiadvány elkészítésében működött közre. Ilyen volt például a nagy népzenei antológia, amely a táj­egységek muzsikáját mutatja be – óriási munka volt. Sose gondolta volna, hogy a neve valaha a híres Dobszay László népzenekutatóval együtt kerül föl egy kiadványra – ám a Dobszay tankönyvéhez készült „Magyar népének népzenei felvételeken” albumon együtt dolgoztak.

A munka ma is folytatódik, István most otthonában, már laptopon végzi a hangrestaurálást. Foglalkozik a Kallós Zoltán néprajzkutató által gyűjtött felvételekkel is, hiszen ezek mindegyikét ismeri. Válogat továbbá dalokat lemezekre, és monográfiát is készít.

A napok tehát hetvenévesen is igen aktívan telnek, ám Németh István nem tudna mást elképzelni, annyira az élete része a zene, a népzene, valamint az azzal való foglalatoskodás. Főleg, hogy érzi: az elődeitől kapott komoly tudást most neki kell továbbadnia.