Az esze két vágással mindig előbbre jár Horváth Digó Istvánnak

Mire föl nevezik ezt az embert Digónak? – vetődött fel a kérdés sokakban, amikor a hetvenes években családjával Gárdonyba költözött Horváth Digó István. Sokan, így Tóth István polgármester is úgy gondolta, a divatos, Magyarországra érkező olasz ifjakhoz, a digókhoz lehet köze az elnevezésnek, akik előszeretettel jöttek a magyar lányokat csábítani. Kékesfekete hajával hasonlított a mediterrán férfitípusra, így hát sokan hitték, hogy ő is az olasz módit követi. De nem így volt, mesélte múlt heti életmű-kiállításán az őt jól ismerő polgármester: az igazság ugyanis az, hogy a gödöllői egyetemen nevezték el diáktársai így – de nem az olasz fiúk, hanem egy agrár-szakkifejezés kapcsán. Ez a szó, a „digózás” ugyanis a szántások, talajjavítások egyik ágát is jelenti. Ebben volt jó az akkori fiatalember, így ragadt rá a becenév – későbbi művésznév. Életéről ő maga mesélt.

– A fa meglehetősen későn kezdett foglalkoztatni, a rajzolás volt igazán az életem. A téma szempontjából pedig a ló… – kezdi történetét. 1946 januárjában született, amikor a szovjet csapatok épp elindultak hazafelé. – Pápa mellett, Marcaltőn éltünk, s a falunkban elfoglalták a házakat, a lovakat pedig elhajtották kivonulás közben. Így csak az istálló maradt a parasztcsaládoknak, akik közül három is egyben zsúfolódott össze. Ott s akkor születtem én. Pici korom óta majd megbolondulok a lovakért, talán az ammóniaszagot is ott vettem magamhoz a magzatburokkal… Az oroszoktól később vett öregapám egy lovat pálinkáért, majd lett több lovunk is. Ebben a paraszti környezetben felnőve, a szegénység ellenére is csodálatos gyerekkort tudhatok magaménak. Az egész falu a gyerekeké volt, összeverődtünk verebet szedni, pecázni, kacsákat úsztatni – ezek voltak a témáim is később a vásznon. Persze papír nem volt. Nagyapám a paklidohány papírját simította ki nekem. Az istálló oldalában pedig volt egy tintaceruza, amivel fel szokták írni a tehenek főbb adatait. Azzal kezdtem, hároméves koromban a rajzolást. Melynek szeretete nem tört meg soha, végigkísérte az életemet.

A fa mint olyan anyag, amelyben meglátta a munkálnivalót, már felnőtt korában érkezett Digó életébe. Egy fafaragótól leste el kezdetekben a faragás művészetét. – Az öreghez mindig átjártam, s néztem a csodákat, amiket faragott. Egyszer csak azt mondtam, ezt én is szeretném. Könyörögtem neki, Sanyi bácsi, most ne hozd elő a bort, faragj tovább, hadd nézzem. Rajzoltam, ahogy dolgozik, s közben arra gondoltam, ezt én is meg tudom csinálni. Adott egy darab hársfát, s Michelangelo Dávidjának alakját kezdtem faragni. Elkezdtem piszkálni a fát úgy, ahogy az öregtől láttam – meséli a kezdeteket. Ez az első darab is látható az életmű-kiállításon. Az „öreg” humánusan, szelíden korrigálta őt a tanulási folyamat során, s alakította, fejlesztette a tanítványt.

– Engem agrármérnöki szakmáig juttatott a családom. Szerettem az állatokat és a paraszti életet, s mivel a családom azt mondta, hogy a gyereknek legyen komoly szakmája, így mezőgazdasági technikumot végeztem Nagykanizsán, utána mentem a gödöllői agráregyetemre. Isteni volt a közeg, lovagoltunk, a paraszti életet testközelből éltük meg – emlékezik, s távolba révedő tekintettel simít egyet önkéntelenül is a szakállán. Később azonban sajnos sokáig nem lelte helyét az életben, mint mondja: „A szocialista mezőgazdaság nem tudott elvarázsolni.” Bárhová is került, alig juthatott lovak közelébe, a ló szeretetét úri huncutságnak tartották ugyanis felettesei. Magas szintű szakmai képzettségét sem sok helyen kamatoztathatta. De míg az élet kevésbé adta meg a munkában a boldogságot, a hobbiban annál inkább. A bicskagyűjtés, a motorozás, rajzolás nagy örömet szerzett neki. Mégis a munka volt az, ami ide hozta a Velencei-tóra, még 1973-ban, családjával együtt. A faragásban már kiteljesedett, ez látható is a tárlatán, a Velencei-tavi Galériában. – Szeretek egyedül dolgozni, egyedül lenni – a fafaragáshoz pedig az kell. Kérdezik, min jár az eszem, amikor faragok. Hát a faragáson. Mindig előtte két vágással jár már az agyam, s ha ebből kizökkentenek, abban a pillanatban káoszba fullad az egész.

De már a keze fáj, nehezen farag. Így most újabb terveket szövöget: a festegetés lesz a következő művészet, amiben kifejezheti önmagát.