Lucifer kísért, nem „istenkísértés”

2020.05.17. 15:30

Már próbálja a Vörösmarty Színház társulata Az ember tragédiája „folytatását”

Újra próbál a Vörösmarty Színház társulata! Május 11-én volt Az ember tragédiája 2. első olvasópróbája.

Majer Tamás

Nem oly’ régen még játszotta a színház Madách Imre drámáját, 2018 decemberében volt a premierje. Már akkor tudható volt, hogy Térey János, Márton László, Tasnádi István és Závada Pál „továbbírja” a klasszikust. Térey János halála miatt Darvasi László lett a negyedik szerző. Rendező is négy van: Bagó Bertalan, Hargitai Iván, Horváth Csaba és Szikora János. A tervek szerint szeptemberben bemutató!

Márton Lászlóval, a keretjáték és a délfrancia szín, valamint Tasnádi Istvánnal, a jövőben játszódó csendes-óceáni szín írójával beszélgettünk.

„Folytatódik egy nagy gondolattal való viaskodás, amely terhét Madách vitte egy darabig. Nem kért rá minket, de mi mégis fölvettük ezt a terhet, és folytattuk…” E szavakkal vezette fel Szikora János az első – online – próbát. Nos, nem „istenkísértés” folytatni Az ember tragédiáját? Valahol a magyar irodalmi kánon csúcsán csücsül a Tragédia, amelyet mindenki olvasott, mindenki ismer, ha színházba járó, ha nem. Milyen jellegű, értékű, rangú irodalmi tett hozzányúlni a kánon egy ilyen kitüntetett darabjához?

Márton László: – Egy irodalmi alkotás addig él, amíg a későbbi szerzők hozzányúlnak: átdolgozzák, továbbírják, parodizálják. Az, ami Madáchot foglalkoztatta – rákérdezni a teremtés értelmére – változatlanul érvényes, viszont a Madách óta eltelt bő másfél évszázad sok új történelmi tapasztalatot hozott, amelyek valósággal megkövetelik a Tragédia továbbgondolását.

Tasnádi István: – Madách műve hatalmas ívű, lezárt gondolati egész. Valójában nem az Az ember tragédiája című drámát folytattuk, hanem az abban használt formát és kulturális toposzt használtuk fel és gördítettük tovább. Madách jóslatokat tett a jövőre vonatkozóan, amiből több dolog hátborzongató pontossággal bevált, ugyanakkor például a XX. század gyilkos izmusairól nem lehetett tudomása. Ezeket a tapasztalatokat dolgoztuk bele Ádám, Éva és Lucifer legújabb utazásaiba. Nem gondolom, hogy ez a vállalkozás „istenkísértés” lenne, még a kánon tetején csücsülő műnek is elemi érdeke, hogy időről időre vonatkozásba kerüljön a jelennel. A saját tinédzserkorú gyerekeimen látom, hogy sokszor mekkora gondot jelent nekik egy-egy klasszikus mű értelmezése. A nyelv is rengeteget változott 160 év alatt, nem beszélve a szellemi és politikai környezetről, vagy a kulturális referenciákról. Ez valójában egy tiszteletteljes stílusjáték, ami segíthet, hogy az eredeti mű az élő kultúra része maradjon.

„Madách nőábrázolása mai szemmel nézve enyhén szólva problematikus. Nála Éva vagy hiú, butácska leány, vagy számító szajha, vagy szenvedő áldozat. Több lehetőség nincs.” (Tasnádi István) 2018 decemberében mutatta be a Vörösmarty Színház Madách klasszikusát, Az ember tragédiája 1. címmel, a Horváth Csaba rendezte egyiptomi színben Varga Mária (képünkön) testesítette meg Évát
Fotó: Nagy Norbert / Fejér Megyei Hírlap

Beszélhetünk egységes drámáról Az ember tragédiája 2. kapcsán? Homogén vagy inkább heterogén a szöveg? Mi volt a cél? Melyek azok a jegyek, amelyek egyértelműen kapcsolják az újat Madách drámájához?

M. L.: – A Vörösmarty Színház vállalkozása eleve sokszínűnek van kitalálva. Négyféle rendezői észjárás találkozik négyféle írói észjárással. Az egyneműséget hiba lett volna erőltetni, de ez nem is jutott eszébe senkinek. A közös nevező az, hogy valamiképp mind a nyolcan kapcsolódunk Madáchhoz és az emberiség-dráma műfajához. Én néhány éve újrafordítottam Goethe Faustját (játszották a pesti Katona József Színházban, kötetben is megjelent), úgyhogy ezen a téren bőséges tapasztalataim vannak. A cél sokféle volt. Kiszabadítani Madách alapötletét a múzeumi vitrinből. Színpadi formát találni a jelenlegi civilizációs válság előzményeihez. Olyan újító szellemű, nagyszabású előadást létrehozni, amelyet a székesfehérvári közönség a magáénak érezhet, de talán vonz nézőket messzebbről is.

T. I.: – A szerzőtársakkal mindössze kétszer egyeztettünk, leginkább azért, hogy ne legyenek átfedések a felhasznált korszakokban, és hogy az elmúlt évszázad minden fontosabb történelmi vagy szellemfilozófiai fejleményére reagáljunk. Azután párhuzamosan dolgoztunk, és nem szóltunk bele a másik szövegébe. Így aztán természetes módon heterogén szövegkönyv született, négy markánsan különböző színnel. Mindegyik írónak megvan a saját nyelvezete, gondolatritmusa és világnézete, ezek hol rímelnek, hol vitában állnak egymással. Az olvasópróbán kétszer végighallgatva a szövegkönyvet mégsem tűnt úgy, hogy darabjaira hullana a mű. Annyira erős az alapképlet, a Lucifer által vezetett „emberkísérlet”, hogy ennek állomásai, bármennyire különböznek is stilárisan, mégis egy élményszerű szellemi utazássá állnak össze a végén.

Az írást mint mesterséget tekintve milyen típusú munka volt ez? Mennyire szárnyalhatott szabadon a fantázia? Minek kellett megfelelni, különösen a keretjáték megírásakor?

M. L.: – Ellentétben írótársaimmal nem egy, hanem három szöveget írtam. A keretjáték eleje és vége két külön jelenet (utóbbit már a többi szöveg ismeretében írhattam), a harmadik pedig saját jelenetem, a délfrancia szín az idősödő Picassóval és fiatal élettársával. Utóbbi írásakor elég volt elképzelnem Horváth Csaba színpadi eszköztárát (majdnem minden rendezését láttam, dolgoztunk is együtt), és arra törekednem, hogy a jelenet sok szereplőt vonultasson fel, ugyanakkor lezárt, teljes egész legyen. A keretjáték másmilyen feladat volt: ott egy már létező közös rendezői koncepciót kellett megszólaltatnom. Ez inkább a műfordításhoz hasonlít: a szöveg létrehozásakor más személyek észjárásával kellett párbeszédet folytatnom. Így hát a keretjáték, legalábbis részben, már a megírásakor kollektív munka eredménye. Ám egy valamirevaló írónak minden körülmények között meg kell őriznie szuverenitását.

Más, a 19. századitól eltérő nőképet ígér a csendes-óceáni szín. Milyen Tasnádi István új Évája?

T. I.: – Madách nőábrázolása mai szemmel nézve enyhén szólva problematikus. Nála Éva vagy hiú, butácska leány vagy számító szajha vagy szenvedő áldozat. Több lehetőség nincs. Ez nyilván tükrözte a kor antropológiai szemléletét, ám a női társadalmi szerep rengeteget változott a múlt században. A feminizmus volt az első komolyabb lépés ebben a változásban, ám ma már inkább a sok vitát kiváltó genderszemlélet tartja izgalomban a világot. Az én Évám a childfree-mozgalom, azaz a gyermekmentes élet híve. Ami persze kérdéseket vet fel az emberiség jövőjével kapcsolatban.

Ezek is érdekelhetik