Jártál már Marcsi Turis-Muris Kuckójában?

– Jártál már Marcsi Turis-Muris Kuckójában? – figyelmeztetett jó pár éve sárbogárdi kollégánk, Galsa. – Ne hagyd ki!

Elkészült a riport, s pár évig nem is hallottam Kimiti Józsefnéről, Marcsiról semmit, mígnem két éve, Fodor Jancsiék Mozdulj a városért! kerékpáros napján Nagyhörcsökön össze nem futottunk. Ciklámen névre hallgató kerékpárjának elülső kosárkájából persze egy sportosan felöltöztetett maci mosolygott rám. Már akkor riogattam: Megyek, Marcsi! Beszélgetünk és fotózok megint!

A babák, a macik, a baglyok drágák neki, mint Bródy filléres emlékei… Postás kerékpárja a Tigris névre hallgatott, mostani túrázós bringáját Ciklámennek hívják…

Aztán csak maradt a dolog, de idén ősszel Töbörzsökön találkoztunk, ugyancsak a bogárdiak bringás buliján. Megyek, ígértem újfent, és a héten el is furikáztam Cecére.

Lackó kutya megismer, a lábamhoz dörgöli az orrát, elvárva a simogatást, a becézgetést. Az Orfeusz névre hallgató fekete cicus már visszahúzódóbb, lustán nyújtózkodik a lugas alatti kispadon.

Éppen meghozzák az önkormányzattól télire a tüzelőt, s atyámfia azonmód betolat a kistraktorral a hátsó udvarra, ott dönti le a fát a billenőplatóról, ne kelljen már az utcáról behordani. Marcsi így egy füst alatt a portát is megmutatja: a szőlőt, a veteményest és a kukoricást. Kell a szem a tyúkoknak, no meg hamarosan kezdi a kacsák tömését is.

– A kukoricatörést még nem teljesen végeztem be – tudatja velem, és egyik újításáról is hamarjában beszámol. – Mit nekem headset meg fülhallgató – a múltkor, amikor metszettem, egyből el is vágtam a zsinórt –, kitaláltam, hogyan tudom a csöveket úgy törni, hogy közben telefonálok vagy zenét hallgatok. A kartonkendőt jó szorosra meghúzom az államnál, becsúsztatom a telefont a fülemhez, aztán hadd szóljon. Nem okos? – somolyog vendéglátóm.

A modern falvédőszöveg Marcsi mottója: „Ha nem lépünk ki az ajtón, nem ismerhetjük meg a világot!” És ezt nemcsak ismételgeti magának, de eszerint is cselekszik.

Férje nyolc éve hunyt el, azóta egyedül él, de nem magányos. Bár másutt leltek otthonra, de ott a családja, két lánya és fia, no meg a három unokája – meg-megfutnak a nagyihoz. A gyerekek imádják a lapos húst (értsd: rántott hús) és az elmaradhatatlan fejtettbab-levest csipetkével. Ezt csak a nagymama tudja igazán jól elkészíteni…

Postai kézbesítőként dolgozott, már jó pár éve nyugdíjas, faluszerte ismerik, és ő is sokakat ismer. Marcsinak szólítja a többség, a hozzá közelebb állók meg Macsinak.

Hetvenegy éves, de ahogy 60. születésnapjára a munkatársai megénekelték: „Fittséged meghazudtolja a korod, a köröket a bicikliddel csak úgy nyomod…” Lánya meg ezt írta neki a 70. szülinapjára (a köszöntőt be is fóliáztatta): „Úton-útfélen vagy a wellness-üdülésen, a kávét, a pletyit mindenhol megleled…”

Nyitott, tevékeny, nyüzsgő, örökmozgó típus. Járja az országot: az Ismerd meg hazádat! elvet követve. Úgy mondja magáról: kis felfedező, a hétköznapi kalandok hőse. Kilenc éve túrázik is, a sárbogárdi természetjárókkal minden harmadik vasárnap útnak indul. Ne rettentő csúcsok meghódítására gondoljunk, emberléptékű világ az övék, kiváló közösség.

Amikor postásként dolgozott, az emberek mindig szóba elegyedtek vele. Mondogatták az idős asszonyok: „Arany gyerekem, tudom, hogy sietned kell, de ezt még hallgasd meg…” És ő meghallgatott mindenkit.

Kíváncsi ember, sok dolgot látni és tudni akar.

Kint, a szabad ég alatt érzi igazán jól magát. Drótszamara olyan iroda, amelynek beázik a teteje, de szerencsére kitalálták már az esőköpenyt. Természetkedvelő, de a települések épített kincseit is imádja. Vagy kerekezni a Velencei-tó körül évről évre, meglátogatni egy csodás babamúzeumot, vagy csak bandukolni a zegzugos utcákon, belefeledkezve a pillanatba.

Itthon úgyis megvárja a munka, bátran kalandozhat. És amikor hazaérkezik, Lackó kutya és Orfeusz cica szeme szeretettel, hűséggel csillog: Hol jártál már megint, gazdasszonyunk?

És a kuckó? Menjünk már – nógatom egyre Marcsit. A kedves mesebirodalomban mintha csak tegnap jártam volna: ismerős minden figura, minden szöglet, de mégis ámulok és bámulok újra és újra. A babák, a macik, a baglyok és társaik mosolyognak rám.

„A rongybaba csak porfogó, / és ott hever az asztalon. / A lelke már az égbe szállt, / de eltemetni nem tudom. // Filléres emlékeim, oly drágák nekem. / Ők tudják, mennyit ér, az életem” – Bródy János klasszikus opuszát említem.

– Ami a gyerekkoromból kimaradt, most bepótolom – súgja csöndesen kalauzom.

A család tősgyökeres cecei – elevenítjük föl a múltat –, a szülők, a nagyszülők emléke élénken él benne. A földeken dolgoztak, a kisjányt persze vitték magukkal, első játékai, a kukoricacsutka-emberkék és -szekerek, a csuhéangyalok ott, a nagy diófa árnyékában ringatták álomba.

A lomis világ teljesen magával ragadta: többnyire az ócskás piacon gyűjtöget. Keres és talál. A babák, az állatfigurák a ponyván heverve várnak rá – meséli. Valahogyan ott kötöttek ki, békésen alusszák Csipkerózsika-álmukat, arra várva, hogy valaki megmentse őket. Valósággal megszólítják.

– Ki tudja, egykor melyik kisgyerek álmát őrizték? – tűnődik el. – Nem tudok ellenállni, nem tudom őket otthagyni – vallja most is. – Erre költök, amennyit megengedhetek magamnak. Számomra értéket jelentenek, drágák nekem, mint Bródy dalának filléres emlékei.

Amint férjével együtt egy élet során megteremtették maguknak az otthonukat, úgy teremtette meg ő a fantáziavilág lényeinek új otthonát. Mert valahova tartozni kell! Jó érzéssel tölti el, ha másnak is megmutathatja őket, gyereknek és felnőttnek örömöt szerez általuk.

A kuckót lassan kinövik a bájos, kedves kis figurák. Felvetődik: mi lesz a sorsuk? Egy kis vendégcsalogató falusi múzeum még az életében? – pedzegeti Marcsi, hangosan szinte alig meri kimondani. Vagy amint gyerekeinek meghagyta: ha elköltözik ebből az árnyékvilágból, gyűjteményét Böjte Csaba valamelyik árvaházának ajándékozzák?