Győri István Balázs: Visszatekintve látom, a Jóisten mindig a papság felé vezetett

Szavai nyomán olyan érzésünk támadt: valójában nem is az egyház problémája a paphiány, hanem a létfontosságú lelki táp­anyagaitól fokozatosan megfosztott világé.

A fiatalok körében nem épp top 10-es választás az egyházi pálya, mi vezetett ebbe az irányba?

– Eredetileg nagy családot szerettem volna. Heten vagyunk testvérek, én pedig a legidősebb köztük – elsőre az tűnt az ideális útnak. Baranyából költöztem föl Százhalombattára a munka és a tanulás miatt, majd mielőtt öt éve jelentkeztem volna a szemináriumba, egy hétig tépelődtem, hogy most hogyan tovább. Végül az Úristen meggyőzött, hogy „inkább itt lenne a helyed”. Visszatekintve úgy látom, már korábban is többször megmutatkozott: a Jóisten mindig a papság felé vezetett. Egy alkalommal, 12-13 évesek lehettünk, egy barátommal azon vitatkoztunk, van-e Isten, vagy nincs. Én váltig állítottam, hogy van – ő meg az ellenkezőjét. Jó barátok lévén nem kaptunk össze nagyon, csak egy kicsit, de először akkor fordult meg a fejemben – főleg, hogy akkoriban épp a pályaválasztás volt a téma az iskolában – a papság tán nekem való volna? Akkor ez még nagyon távolinak tűnt, az élet ment tovább, s a gondolat egy időre feledésbe merült. Később aztán föl-fölbukkant újra, de csak öt évvel ezelőtt vezetett választáshoz.

Tehát nagyjából a középiskola végén?

– Nem, nem! Huszonhét éves vagyok, de mindenki fia­talabbnak néz. Öt éve én már dolgoztam. Komlóról tudatosan költöztem Budapest vonzáskörzetébe a jobb lehetőségekért, és munka mellett tanulva szerettem volna tanár lenni, mert mindig is szívesen foglalkoztam gyerekekkel. A testvéreim Baranyában maradtak, megyeszerte szétszóródva élnek párkapcsolatban, illetve a családjukban. Már csak hárman vannak otthon anyukámmal.

Vallásos családból származol?

– Nem igazán. Nálunk is úgy volt, mint sokaknál, hogy az elsőáldozás az legyen meg, de a többi már nem volt olyan fontos. Úgyhogy én most fekete bárány vagyok a családban.

Öltözködésre mindenképp, de miért, mit szóltak a választásodhoz?

– Nem mertem elmondani egy ideig. Nem tudtam, mit szólnak majd hozzá. Nagymamámmal különösen is közel álltunk egymáshoz. Neki csak lányai születtek. Aztán az első lányának az első gyermeke fiú lett. Én voltam neki az első fiú, és innentől mindig azt mondta: ő csak addig szeretne élni, amíg egy kicsit nevelgetheti még az én gyerekeimet is. Hát, emiatt egy kicsit nehéz volt, végül a családból egyvalakit mégis beavattam, bár tudtam: a hír szét fog rebbenni. Úgy lett, de távoli rokonoktól is azt hallottam vissza, hogy mennyire örülnek. Sőt, én is meglepődtem: még a családon belül is jól fogadták. A nagymamám, Isten nyugosztalja, már nem tudhatta meg, de utólag arra gondolok: biztosan elfogadta volna.

No és a barátaid mit szóltak?

– Sokan meglepődtek, nem gondolták volna, de alapvetően örültek. Ezen aztán én is meglepődtem, hogy hányan reagáltak érzékenyen a hírre, miközben a személyes beszélgetésekben mégis elfogadók voltak.

Kritikákkal teli, ostromlott időszakban döntöttél a katolikus egyházhoz való csatlakozás mellett.

– Kritikákkal, akárhol éljen vagy dolgozzon is az ember a világban, mindenhol találkozik. Kritikákat egy családon belül is gyakran meg lehet fogalmazni. Egy férj meg egy feleség sem azért választják egymást, mert a másik tökéletes. Az ember tudja, hogy a párjában mi a jó, és mi a rossz – mindezek tudatában hozza meg a döntést az oltárnál, hogy igen. Ugyanez van a papsággal is, mi sem vagyunk sem süketek, sem vakok: látjuk az egyház szeplőit, de mégis igent mondunk.

Hova jártál szemináriumba?

– A központiba mentem. Nálunk (Székesfehérvári Egy­házmegye) a püspök atya mindenkit a Központi Szemináriumba küld, ami nagyon jó – látva más egyházmegyés növendékeket, akik más-más szemináriumba járnak: ők nem annyira ismerik egymást. Az az öt év nagyon meghatározó, hogy ki milyen kapcsolatba kerül azokkal a kollégákkal, paptestvérekkel, akik vele lesznek majd az egyházmegyén belül. Mi ismerjük egymást, és tudjuk, kivel fogunk együtt dolgozni.

Következnek további tanulmányok?

– Szeptembertől kezdek hittanár-nevelőtanár szakképzést a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, ami a teológiára épülően két félévet vesz igénybe. Utána, ha a püspök atya kéri, tanulok tovább. Persze nekem is megfordult a fejemben, de olyan nagyon nem kapálódzom érte. Inkább a pasztoráció érdekel, jobban szeretek emberekkel foglalkozni, közöttük lenni. Láttam a professzorokat a katedrán: doktorival nehezebb a hívek közé menni. Nem sokkal, de valamennyivel úgy mégis nehezebb. Szívesebben foglalkoznék középiskolásokkal, ál­talános iskolásokkal.

A szentelésedre röviddel az államvizsga után került sor.

– Igen, június 24-én volt a diakónusszentelés, és előtte, június 19-én államvizsgáztam. Jövő évben, Keresztelő Szent János ünnepén pedig, ha a Jóisten és a püspök atya is úgy akarja, pappá szentelnek. Ezt egyébként, hogy nálunk mindig ugyanazon a napon van a papszentelés, sokan dicsérték a Központi Szemináriumban, mert a fehérváriakkal előre lehet számolni. Az államvizsgák idén eredetileg június 20-án lettek volna, más egyházmegyék mozgó papszentelési dátumai miatt kellett végül egy nappal előre hozni.

A szentelésedkor Spányi Antal megyés püspök hozzád, a leendő diakónushoz fordulva a cölibátust hangsúlyosan hoz­ta szóba. A téma sokakat izgat, te mit gondolsz a papi nőtlenségről? Neked az miért „okés”?

– Nekem Isten országáért „okés”, így jobban lehet érte dolgozni.

Más egyházak papjai feleséggel dolgoznak érte.

– Szerintem mégis jobb, egyszerűbb és célszerűbb a cölibátusban megélt papság. Nehéz egyszerre művelni a papságot és a családot is. Mindkét hivatás teljes embert kíván. Nehéz lehet este papként úgy beteghez menni, hogy közben otthon a gyerek is beteg. Nincs személyes tapasztalatom arról, hogy a reformátusoknál ez hogy van, de görögkatolikus pappal már voltam úgy, hogy társaságban beszélgetve egyszerre felállt, hogy most már ideje hazamenni a családhoz. Szerintem nehéz a papságot összeegyeztetni a családdal, főleg, ha kisgyermek van otthon.

Gondolom, a praktikusságán túl a cölibátusnak spirituális vetülete is van.

– Igen, ahhoz, hogy az ember a cölibátusban katolikus papként dolgozni tudjon, hogy Isten országát építeni tudja, el kell telni Szentlélekkel, és „nonstop” kapcsolatot kell kialakítania az Úristennel.

Mint a szerelem?

– Azért ez több, mint egy szerelem.

Létezik több?

– Hát hogyne. Isten teljes odaadást kíván az embertől. De egy házasságban a férj és a feleség soha nem tudják magukat egymásnak teljesen odaadni. Nem is volna lehetséges. Papként telítve kell lenni az Úristennel, és neki is velünk – hiszen ez az odaadás kölcsönös. Mint pünkösdkor az apostolok a Szentlélekkel. Nagyon sok misztikus mondja azt, hogy nem képes leírni, milyen az, amikor elragadtatásban van, és az Úristent megadatik valamilyen szempontból szemlélnie. Próbálkoznak a leírással, de nem megy. Miközben a szerelemről elég egyezményesen tudunk beszélni. Jól be tudjuk határolni, hogy kémiai, fizikai és mentális szinteken hogyan működik. Ha valaki a cölibátust választja, s lemond a házasságról és a szexualitásról, akkor valami olyasmit választ, ami a párkapcsolatnál érzelmileg is sokkal több lehet.

Jövőre pappá szentelnek: mit tudsz majd adni papként a ma emberének?

– Elsősorban magát Jézus Krisztust, aki a legfontosabb gyógyír. Másodsorban útmutatást – mert bár a pap a hétköznapi problémákat másként éli meg, mint a világiak, de családból érkezik, esetleg párkapcsolata is volt korábban, így a hétköznapokhoz mégis saját tapasztalatokkal közelít. Elsőre meglepő lehet, de a fiataloknak egyáltalán nem ciki: sokan fordulnak hozzám, öntik ki előttem a szívüket, még a hasonló korúak is, ha megtudják, hogy papnövendék vagyok. Nem a szimpátia vagy az empátia miatt – elég, ha csak meghallják, hogy pap leszek. Sokaknak van nagy szükségük lelki gyógyírra és egy kis útmutatásra a menny­ország felé. Nagyon nagy igény van a biztos pontra. Nagy igény van valakire, aki előtt őszintén ki lehet tárulkozni. Az embereknek lelki igényük van rá, hogy egy isten­közeli személyhez odafordulhassanak.