Világjáró tarisznya: A gödör

– Nincs elég bajom? – gondolta. – Jaj, minek is jöttem ide? És persze eddig még egy kalandban sem volt részem, sőt! Csak szenvedtem, nélkülöztem, kuporogtam, éheztem. És most az egyetlen útitársam is eltűnt, vagy ami még rosszabb: itt hagyott – így dühöngött magában, miközben már az éjszakai szálláshelyüket is elhagyta.

Kis csíkos tarisznyáját a hátára csapta, így vágott neki az ismeretlennek, s ment, amerre vitte a lába. Egyszer csak valami csaholásfélét hall a háta mögött. Hát, uramfia egy borzasztó kopókutya tart egyenesen felé.

A kis hörcsög úgy megijedt, hogy futni kezdett, de olyan gyorsan, ahogy csak bírta a lába.

– Merre bújjak? Hova meneküljek? – de mire ezt végiggondolta, egy mély gödör alján találta magát.

Épp jókor, mert a szörnyű kutya is odaért akkorra. Emilke megnyugodott, de nem sokáig. Ugyanis a kutya ásni, kaparni kezdett. Ahogy a hörcsög szeme kezdte megszokni a sötétet, észrevette, hogy a gödör egyik falában egy nagy lyuk tátong. Úgy érezte, jó lesz arrafelé menekülni. S bizony jól tette, mert így eltűnt a kutya látóteréből. Hogy a kutya meddig ásott, nem tudom, és Emilkét sem érdekelte tovább. Szedte a kis lábait, mint aki tudja, hova siet ennyire, pedig nem tudta. De hirtelen az alagútnak vége lett, és valami csobogás félét hallott, mire Emilke megállt.

– Mi lehet ez? – hallgatózott tovább fejét oldalra fordítva, majd hirtelen elkezdett a zsákjában addig kutatni, amíg talált egy zseblámpát. Ahogy körbevilágított, megdöbbenve látta, hogy az alagút folytatódik ugyan, csakhogy egy patakon kellene előbb átkelni. De hogyan?

– Sosem érek át a túloldalra – ült le a parton szomorúan, s fejét a két tenyerébe fúrta.

Ám ekkor csobbanást hallott a víz felől, amire fel is figyelt.

– Mi lehet ez? – ám ekkor a víz elkezdett előtte fodrozódni, majd egy csúnya vízipatkány dugta ki fejét belőle.

– Már csak ez hiányzott! – gondolta a hörcsög, és úgy gurult hátra a rémülettől, mint egy labda. Csak a tarisznyáját szorongatta maga előtt.

Mit akarsz tőlem? _ kérdezte Emilke kétségbeesetten.

– Én? semmit – válaszolt a patkány. – Inkább te akarsz valamit. Mégpedig azt, hogy vigyelek át a másik partra. Nemde?

– Hát, végülis nem rossz ötlet. És tényleg megtennéd?

– Meg hát! – vigyorgott a patkány.

– De kedves vagy! Hát akkor mondd, mit tegyek?

– Na, na, na! Azért lassabban, pajtikám. Mit adsz érte?

– Ja? Értem – szomorodott el a Sárgabundás, aki azt hitte, hogy van még valaki rajta kívül, aki igazán önzetlen.

– Nem tudom. Alig van valamim – motyogta végül.

– Add nekem a lámpádat! – mondta a patkány.

– Azt nem lehet! De tudod, mit? – mondta végül. – Neked adom, csak vigyél át most azonnal – a patkány belement az alkuba, és miközben vitte a hátán még beszélgetett is vele:

Milyen forgalom van itt mostanában. Hetekig senki, most meg ketten is voltatok egy nap.

– Ketten? Ki még?

Egy nagy bundás nyulat is átvittem reggel. Majd beleszakadtam mire...

– Egy nyulat? – jött izgalomba Emilke.

De mielőtt válaszolhatott volna neki a patkány, belecsobbant a vízbe.

(Folytatjuk)