Tolószékben, egyedül - Lépcsők, padkák, rossz utak és mi, akik vagy segítünk, vagy nem

Pekarek János, kollégánk tizenkilenc évvel ezelőtt úgy döntött, kipróbálja, milyen kerekesszékből nézve Fehérvár. Azzal kezdeném én is a cikkem, amivel ő: egy bocsánatkéréssel. A kísérletben, amelynek fő célja volt, hogy megnézzük, mennyivel lett könnyebb vagy éppen nehezebb dolga a tolókocsisoknak, sokakat megtévesztettünk, de mentségünkre szóljon, a felmérés több mint időszerű volt. Lássuk, miről is beszélek:

Az Ady Endre utcától egészen a Viktória Rehabilitációs Központig vezetett az utam. Ez egy két és fél kilométeres táv, amit autóval nyolc perc alatt lehet megtenni, és bár a Google nem mutatja, nekem elhihetik: kerekesszékkel ez cirka két óra.

Az első métereimet a járdán, egy istenes pofonhoz tudnám hasonlítani. Szinte hallottam, ahogy csattan, és tudtam, hogy nagyobb fába vágtam a fejszémet, mint azt eleinte gondoltam.

Ez a hölgy még csak a közvetlen közelemben sem volt, amikor meglátta, hogy nem tudok felmenni a padkára , mégis oda futott hozzám, hogy segítsen (Fotó: Molnár Artúr)

A közel húsz kilós tolókocsi enyhén jobbra vitt, a legkisebb göröngy is óriásira nőtt, és mindezt tetézte, hogy a bénázásomat egy egész utca figyelemmel kísérte... Bár a tekinteteket sokkal inkább éreztem, sem mint láttam. Tudni illik, rokkant emberre ránézni tabu.

Mivel a gyomrom tizenegykor még üresen kongott, úgy döntöttem, egy pékségbe is megkísérlem a bejutást, ezzel is hozzátéve a valódi élethelyzet bemutatásához. Talán nem árulok el nagy titkot, a feladat közel sem volt olyan egyszerű, pedig csak egy lépcsőfok állt köztem és a leendő pogácsám között.

Tanácstalanul üldögéltem a bejárat előtt, amíg meg nem érkezett a felmentő sereg két hölgy személyében, akik együttes erővel fel, majd betoltak az üzletbe, ahonnan aztán a pék segített ki. A pultos hölgy kifele menet odaszólt: legközelebb be sem kell jönnöm, bármit kihoz nekem. Nyilván ezt csak a jó szándék mondatta vele, gondolván, ezzel megkönnyíti az életem, pedig az igazi megoldás végtelenül egyszerű: egy rámpa, semmi több.

A probléma egyébként nem egyedi. Akármerre nézünk a belvárosban, mindenhol csak lépcsőket látni. Sem egy cipőboltba, egy étterembe, egy játéküzletbe nem juthat be egyedül az, aki ehhez a székhez van kötve.

Természetesen voltak pozitív tapasztalataim is: a Romkerthez érve például egy hölgy megkérdezte, tolhat-e, és bár a büszkeségem utolsó morzsáit is elhagytam valahol a pékségben, kedvességét kénytelen voltam visszautasítani.

A Várkörúton aztán a tortúra folytatódott. A járda borzalmas állapota, meredek dőlésszöge szinte ellehetetlenített, a sebességem egy csigáéval vetekedett. A Teleki gimnáziumnál lévő kereszteződésben aztán elért az első, jelképes szívroham is. Legurulni még csak-csak, de felmenni a járdára már nem tudtam. Az autósoknak már zöld volt a lámpa, amikor egy nő odafutott hozzám és felsegített. Még pár száz méter és ugyan ezzel a problémával találtam szemben magam, a különbség annyi volt, hogy most nem segített senki. Hárman mentek el úgy mellettem, mintha nem léteznék. A dühöm csak fokozódott, amikor a Lövölde utcába érve képtelen voltam átjutni a zebrán. Ahogy leért az első kerék, be is akadt, én pedig előre billenve majdnem orra estem. Itt fordult meg először a fejemben, hogy feladom: felállok és átsétálok a zebrán, mit sem törődve az autósok megrökönyödésével. Ezt a nem túl nemes gondolatot aztán egy kézifék erőteljes behúzásának hangja űzte el. A közelebbi kocsiból kipattant egy férfi és a segítségemre sietett. Mondván: Megmentjük a napot!

Mire a központhoz értem, már nem volt bennem több kérdés azzal kapcsolatban, hogy mi változott az elmúlt években: sajnos nem sok.

Bizonyára voltak átalakítások, újabb szabályozások, néhány helyen megtörtént az akadálymentesítés, de ez sajnos nem segít azon a kerekesszékesen, aki azzal, hogy ki megy az utcára, kockázatot vállal, azon a kerekesszékesen, aki egyedül van, és azon a kerekesszékesen sem, aki nem elég, hogy ennek az eszköznek a rabja, még a saját lakásából sem tudja kitenni a lábát.