Csereszabatosnak kell lenni?

Ebben elévülhetetlen érdemeket szerzett a Mozgássérültek Fejér Megyei Egyesületének fáradhatatlan elnöke, Horváth Klára. Aki felismerte, hogy a televízió és annak egyik legtekintélyesebb személyisége mekkorát lendíthet az ügyön. Így is lett. Ezért aztán régi kedves ismerősként üdvözölte Vitray Tamást. Hosszú évtizedeken át ő volt a honi televíziós újságírás legismertebb egyénisége, szakmai alapossága, tudása máig elismerésre méltó. Számos elismerése között 2005-ben a Kossuth-díjat is átvehette. Novemberben lesz 82 éves, de még dolgozik, az egyik sportcsatornánál. A tudósítás és a műsorvezetés mellett könyveket írt. többek között a Kiképzés című önéletrajzi kötetet, amely élete első 25 évének krónikája. Úgy tervezte, hogy folytatja a művet, és Frontszolgálat címen megírja a következő ötven évet. A tévés évtizedeket. Erről is kérdeztem, amikor csak ültünk és beszélgettünk.

- Végül elkészült a Frontszolgálat, az önéletrajz folytatása?

- Nem, és úgy döntöttem, nem is írom meg. Végiggondoltam, és arra jutottam, hogy az első 25 év megírása olyan követeleményt kívánt és olyan mércét jelent, amelyet nem tudnék átugrani a televíziós éveim történetével. Egyszerűen érdektelenné váltak az egykori kisszerű viták, nehézségek, sikerek, ráadásul nagyon nehéz is ezekről írni. Rá kellett jönnöm, hogy nincs értelme az egésznek, és engem sem érdekel már.

- Pedig ön sok embert érdekel, még mindig egyfajta etalonnak számít...

- Hála Istennek, ha így van, de ez a könyv nélkül is megmarad. Amelyet egyébként elkezdtem, de a sors keze is belejátszott, hogy nem készült el. Megírtam 47 flekknyi szöveget, de el is vesztettem, mert ügyetlen vagyok a számítógéphez. Számomra ez égi jel volt, bizonyította, hogy jól döntöttem.

Csak ült és mesélt Vitray Tamás a Viktória Rehabilitációs Központban (Fotó: Koppán Viktor)

- Azért érdekes lett volna erről olvasni attól, aki belül volt, végigcsinálta az egészet...

- Nézze, az MTV 13 főnöke alatt szolgáltam. Mit írjak róluk, hogy volt köztük ostoba tökfilkó, de akadt tisztességes ember is? Hogy milyen harcaim voltak velük? Hencegésféle lenne. Úgy éreztem, nem kell ezt erőltetni.

- Több, mint ötven éve van a pályán, az idén lesz 82 éves, és még dolgozik. Hol?

- A sportcsatornánál van heti egyórás műsorom, amolyan csevegős. Az egyik a Kibicek című, amelyben aktualitásokról locsogunk olyan profi újságírókkal, akiknek a sporthoz, sportújságíráshoz nincs közük. Például Megyesi Gusztávval, Kovács Zoltánnal, Aczél Endrével, Szále Lászlóval. A másik az Amiről nem beszéltünk, fiatal kollégáim szerepelnek benne. A harmadik a Megint mesélek, abban csak annyi a szerepem, hogy összekötöm azokat a riportokat, amelyeket ifjú sportriporterek készítenek. Ehhez a csatornához hívtak, és ennyi az, amit kellő szakmai színvonalon meg tudok csinálni.

- Még mindig annyira kíváncsi, mint egykor? Nézi a többi csatorna termékeit ?

- Nagyon keveset. Azért van véleményem, amivel azonban nem biztos, hogy meg tudok felelni azoknak, akik lesújtóan beszélnek a jelenkori televíziózásról. Én úgy vélem, hogy az nem jó vagy rossz, hanem teljesen más, mint régen. Igényeiben is. Technikailag, előállításában sokkal magasabb szinten áll, mint a mienk volt, az igény pedig az, hogy minél többen nézzék. Ez tisztességes szándék, kár lenne megvetni, viszont azzal, hogy sokak számára kell érthetővé tenni a műsorokat, óhatatlanul lejjebb is kell vinni a szellemi színvonalat. Ennek tökéletesen megfelelnek. Ismétlem, kár összemérni, mert az akkori és a mostani televíziós csak egyetlen dologban hasonlít. Abban, hogy a doboz ugyanaz. Persze jelképes értelemben, hiszen ma már a lapos tévé a menő.

- Sokan viszont úgy vélik, hogy akkor bezzeg még tudtak jó műsort csinálni, még voltak egyéniségek...

- A nézőt nem kell bántani, neki emlékképei vannak, valószínűleg egy csomó megszépítő is, ami a fiatalkorára emlékezteti. Gondoljon bele, mekkora csoda volt a tévé akkor. Amikor kezdtem, 16 ezer készülék volt az országban. Az emberek moziba jártak, ahol egy kis képernyős készülékre meredtek, akár a 20. sorból. Alig láttak valamit, de például egy helyszíni közvetítés révén Nyugat-Németországból, úgy érezték, hogy kilátnak ebből a bezárt országból. Nekünk is más volt a helyzetünk, az emberekben pedig megmaradt a nosztalgia. Tavalyelőtt hagytam abba a tanítást a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol a megelőző 18 évben kihagyás nélkül tanítottam. Nagyon sokan, akit a tévékben lát, többek között hozzám jártak. Sokkal többre lennének képesek, mint amit elvárnak tőlük. Ma más az igény. Csereszabatosnak kell lenni, nem csupán a technikai eszközöknek, de az embereknek is.

- A Csak ülök és mesélek sok nézőt leültetett a képernyők elé. A Viktória meséje pedig sikertörténet lett. Ez jó érzés, nem?

- Ma már ez szinte lehetetlen, ilyen műsor nincs és valószínűleg hiába is lenne. Sok olyan dolog történt akkor, amit a néző személyhez kötött, holott a találmánynak volt köszönhető. Szoktam mondani, hogy jó, jó, hogy annyi szeretetet, elismerést kaptam a nézőktől, de ha a sarki közértben lettem volna kiszolgáló, akkor mire jutok? A kutya sem tudná, hogy a világon vagyok. A doboz, minden annak volt köszönhető, abban láttak. Nem akarom letagadni, biztos volt valami készségem és tehetségem hozzá, de a tévé kellett hozzá, hogy valamilyen ügyért megmozduljanak az emberek.

- Ön soha nem akart tévéelnök lenni, nem voltak ilyen ambíciói?

- Nem, olyan oktondi nem voltam. Intendáns voltam három hónapig, lemondtam róla. Nem utólag akarok érdemeket szerezni, de én nem feküdtem jól a házi vezetésben, sose voltam semminek a tagja, nem léptem be semmibe. Talán egy kicsit nagyképű dolog volt, de akkoriban azt szoktam volt mondani, hogy itt, a házban képletesen szólva még tizedesi rendfokozatom sincs, de ha kilépek az utcára, akkor tábornoki lampaszom van. Közvetítettem 21 olimpiát, télit és nyárit, ez világcsúcs. Az élet nagy ajándéka, akárcsak a 46 magyar aranyérem, amiről beszámolhattam. Ennél többet nem kaphattam.