Vizitben a dajkaszerzőnél

Ugyanis nem csak dajkaszerző, hanem dajka maga is, két beadott porontyra felügyel kora reggeltől napestig a kis ház egyetlen szobájában. Marcelette saját fiát leadta az anyjához vidékre, ahol a pár hónapos gyereket egy másik, idegen falusi asszony szoptatja.

Mademoiselle Crébillon emellett a testét is árulja, kis kosztosaival ugyanis igen csekély honorárium jár, alig pár sou. Tisztességben elszegényedett párizsi polgárok kölykei ők, akik csak akadályoznák szüleiket a megélhetésért folytatott küzdelemben. Marcelette férfiakat fogad szobájába, ilyenkor a kisdedeket a földre rakja egy rongyra. Hatalmas, tejtől duzzadó mellének, kitárulkozó ölének látványától megrészegült vendéget a keskeny és nyikorgó ágyféleségre tessékeli, ő maga az ágy mellé térdel és munkához lát. Fél szeme a gyerekeken közben, szerencsére azok éppen nem nyöszörögnek. Marcelette már tudja a módját: híg mákteát főzött a nap első sugaraival, s a kisdedekbe töltögette nagy óvatosan.

Marcelette Crébillon Párizs egyik legjobb dajkaszerzője. Információi kiapadhatatlanok. Tudja, melyik útszéli viszonyból, kocsmai erőszakból, pénzért vett titkos szerelemből maradt úgy valamelyik szegény leány, mikorra várható a gyerek ű s máris megkörnyékezi a reménybeli, ám végsőkig elkeseredett anyát. Ne sírj te, akkor bőgtél volna, mikor a lábadat széttetted. De ha már széttetted és nem szégyellted, legalább lásd valami hasznát is a dolognak! Amint megszületett a gyerek, én máris elszerezlek téged egy jobb házhoz. Rendes emberekhez. Tisztességesek, jómódúak. Az asszony most fog lebabázni, csakhogy sápkóros, meg gyenge is, mint a hóban mosdatott liliom. Jó, ha megéri a szülést.

Dajka kéne annak. Hát miért ne járhatnánk jól mindketten? Azaz hogy mindhárman? Te, amilyen pirospozsgás, jó fogú leány vagy, s ahogy elnézem, rühes sem lehetsz, biztosan elnyered a tetszésüket. Magamnak csak pár garast kérek mindezért, csak éppen hogy etetni tudjam az én szegény kicsikéimet.

A már igencsak hasas leánnyal Marcelette küszöbén tanyázunk, akkor beszéli el ezeket nekem. Mindketten a dajkaszerző asszonyra várakozunk, csakhogy annak éppen dolga van. Istentelenül recseg az ágy odabent, a vendég meg liheg, mint az ellő szamár, aztán ordít is. Felsegítem a földről a leányt, most már mindjárt bemehetünk. Valóban: kivágódik az ajtó, s a verejtékező kuncsaft lobogó kabáttal, inge alját sietősen a gatyájába gyűrögetve távozik.

Ránk egy pillantást se vet. Belépünk a nyitva maradt ajtón. A dolgozó nő már az ágyat rendezgeti, visszateszi rá szépen az eddig a földön várakozó kisdedeket. Azok kezdenek nyüszíteni, úgyhogy Marcelette nem is fűzi vissza magát, hanem egyiket is, másikat is mellre rakja. Pólyába tekert lábacskáikkal egymást rugdossák, de közben élénk cuppogással szívják a tejet.

– Végezzünk gyorsan, mert ma még sok dolgom van - sürget Marcelette.

– Milyen szép nyugodtak ezek a gyermekek! - olvadozik a leány.

– Máktea. Én erre esküszöm. De lehet pálinkába áztatott ronggyal is. Na, kedvesem, megkötjük az üzletet? – Ó, az igen jó lenne, mert otthon már van öt kis bitangom, s azokkal sem tudom, mi legyen.

Marcelette anyáskodva nézi a leányt. – Ha szerencséd van, elveszíted egyiket-másikat, talán mindegyiket, mielőtt még igazán sok gondot okoznának. A viselős leány fontolóra veszi ezt. Marcelette közben befejezi a szoptatást, s a gyermekeket visszarakja az ágyra szépen, egymás mellé, mintha párnák lennének. Aztán a dajkaság részleteit beszélik meg, s végül megegyeznek: egymás tenyerébe csapnak, ahogy a férfiak szoktak. Miután elmegy a leány, én is sorra kerülhetek. Marcelette kegyeire vagyok bízva. – Legutóbb kettőt küldtem, azokkal mi lett? - Valóban szerzett már dajkákat a Szent Cecíliának, csakhogy

– Ugyan már, Marcelette! Az egyik ellopta a gyerekektől az ételt, a másiknak meg teje sem volt, hazudott! 
Ilyen dajkák a jövőben nem kellenek. Vagy menjek talán a Parókáshoz? Marcelette erre megretten. Tudja jól, ha átpártolunk a konkurenciához, a Szajna túlpartján működő kopasz, de folyton úriasan tornyos parókát viselő Suzanne Dorantehoz, neki mind kevesebb babér terem. – No de kedves Fonteneau kisasszony, csak nem feltételez rólam ilyet? Hiszen sosem lehessen tudni ezeknél a lányoknál. Lássa, jól kikérdeztem pedig mindkettőt, s nem fedtem fel a hibáikat belátom, tévedtem. De ezért mégsem kellene hátat fordítaniuk nekem! Ennyi szép év után! – Jól van, csakhogy nekünk most megfelelő személyek kellenek, mert igen sok a gyermek, s aki van, nem győzi a táplálást, holott négyet- ötöt is etet mindegyik. Úgyhogy szedje össze minden tudományát és kommendáljon nekünk olyanokat, akik nem szöknek el a munka elől! – Ígérem kedveském, ígérem, csakhogy most már távoznia kell, mert ahogy a kinti köhintésekből hallom, nem vagyunk egyedül! Mondtam, hogy sok máma a dolgom. Kisurranok hát az ajtón, s én sem nézek az alakra, aki már a küszöbön toporog. Minden bizonnyal azért, hogy Marcelette forró keblei között találjon vigaszra. (Részlet a szerző A dajka című regényéből)