Aki magára vette a múzeum keresztjét

Pénteken az évforduló alkalmából a múzeum Fő utcai épületében emlékülésen idézték fel Marosi Arnold alakját. A múzeumalapító, az első múzeumigazgató portréját Demeter Zsófia történész rajzolta meg, Nádorfi Gabriella régész pedig arról beszélt, hogyan alapozta meg a régészeti gyűjteményt Marosi. (Ehhez kapcsolódva nyílt meg a Fekete Sas Patikamúzeumban az a kamarakiállítás, amely arról vall, hogy Marosi milyen leleteket gyűjtött össze, különösen az őskorból - amelyből kevés tárgyi emlék maradt ránk -, no meg arról: hogyan közreműködött például a Csákvárhoz tartozó Baráczy-barlang feltárásában a 20-as években.)

Lukács László - a tervezett múzeumi panteon kidolgozójaként - arra hívta fel a figyelmet, hogy az intézmény Országzászló téri épülete a 20. századi fehérvári, megyei közművelődés, tudomány egyik bölcsője, ahol a magyar kultúra nagyjai fordultak meg. Emléküket ápolni az utódok kötelessége. Márpedig Marosi Arnoldnak nincs emléktáblája: ő az, akinek elsőként kell helyet foglalnia a panteonban.

De ki is volt az a tudós ciszterci paptanár, aki száz éve elindított egy máig ható folyamatot? A Fejér Megyei Múzeumok igazgatóját, Demeter Zsófiát kértük, hogy segítsen megrajzolni nagy elődje portréját. Ahhoz persze, hogy világosan lássuk Marosi tevékenységének jelentőségét, tudnunk kell, miféle állapotok fogadták őt 1910-ben.

- Amikor megérkezett Székesfehérvárra Marosi Arnold ciszterci paptanár, létezett már itt egy régészeti egylet: éppen akkor jött létre, amikor Marosi megszületett, azaz 1873-ban. Így tehát - ahogyan minden magára valamit adó, 19. századi városban - Fehérváron is kialakult addigra egy gyűjtemény a környékbeli birtokokon talált régészeti leletekből, az arisztokraták által adományozott képekből, iratokból. Divat is volt a múlt emlékeit imigyen megbecsülni. Ám ez az egyleti munka inkább öregurak pepecselése volt, hiszen nem állt mögötte intézmény. A tárgyakat a megyeházán tárolták: s hogy a gyűjtemény mikor, hogyan gyarapodott, azon is múlott, ki vezette az egyletet... Az öregurak pepecselésének persze volt hozadéka: nem pusztultak el az értékek, egyben maradt a gyűjtemény. Ám - mivel a közönség nem láthatta - ennek ismeretterjesztő funkciója nem lehetett. Marosi szerepe éppen azért volt óriási, mert elérte: a civil kezdeményezésre alapozva létrejöjjön végre egy igazi intézmény, ami be is mutathatja múltunk emlékeit.

Az 1909/1910-es tanévre a városba érkező Marosi Arnold nem volt ismeretlen Fehérváron: magántanulóként hajdan itt érettségizett Málics Mihályként, mert ez volt az eredeti neve. Az 1890-es évek végén aztán belépett a ciszterci rendbe, hittanári és természetrajz-tanári diplomát szerzett. Demeter Zsófiától azt is megtudom: Marosi fiatal tanárként egy évet töltött Fehérváron, ám akkor komoly betegség támadta meg, tüdővérzést kapott, két évig nem taníthatott. Alaposan kihasználta a kényszerpihenő éveit: gyarapította ismereteit, ekkor kezdett érdeklődni a múzeumi ügyek iránt. Igazolja ezt, hogy - betegségéből felgyógyulva - Pécsre került, ahol létrehozta az ottani múzeumot.

- Amikor 36 évesen újra Fehérvárra helyezték, tekintélyes, komoly ismeretekkel felvértezett ember volt, aki alaposan felkészült a tanári, a szerzetesi hivatásra, de a közgyűjtemények kezelésére is. Az egyetemen akkor még ugyan nem oktatták a múzeumszervezést, de léteztek már speciális közgyűjteményi tanfolyamok, amiket Marosi elvégzett - meséli Demeter Zsófia. - Fehérváron aztán megszervezte a múzeumegyesületet. A gyűjteményt pedig - ami akkor az Oskola utcában volt - már egy igazi múzeumi szakember szemléletével rendezgette. Nem várt pusztán a jó szerencsére - arra, hogy akadnak, akik újabb tárgyakat ajánlanak fel az anyag gyarapítására -, maga is utánajárt a dolgoknak. Mindig megtalálta a megfelelő embereket, akik segítségére voltak a feltárásban, az értékek összegyűjtésében... 1929-ben pedig sikerült megszereznie az Országzászló téri épületet, amely végre igazi múzeumként működhetett. Akkor Marosi már múzeumigazgató volt ugyan, de még főállásban a ciszterci gimnázium tanáraként, sőt, igazgatóhelyetteseként dolgozott! Az önálló épületben aztán létrehozta az első tárlatokat, s megteremtette az első állandó kiállítást is, amely Fehérvár történetét mutatta be. Ő még - ahogy ma nevezzük - nosztalgiamúzeumot hozott létre: a kiállításon együtt volt a régészeti, a néprajzi és a festészeti anyag is. De ehhez is különleges tudásra volt szükség, minden területhez értenie kellett. Egyszerre volt régész, néprajzos, történész - de legfőképpen igazi múzeumosnak nevezhetjük. Halála után a temetési beszédekben rendszerint úgy emlegették, mint aki magára vette a múzeum keresztjét...

Marosi érdeme az is, hogy az Országzászló téri épület 1938-ban ki is egészült egy - az akkor igen modernnek számító - képtári szárnnyal. Nem sokkal később, 1939-ben halt meg, kortársai szerint egészen váratlanul, de addigra már az utódját is kinevelte.

- Még az épület megszerzésénél is fontosabbnak tartom azt, hogy Marosi értő közönséget nevelt, s ennek érdekében maga is tartott ismeretterjesztő előadásokat, és rádióinterjúkat is adott - összegez a történész. - Igazi közéleti ember, véleményformáló személyiség volt, akinek adtak a szavára...

Marosi legendás hírét a mai szakemberek körében az is növelte, hogy a múzeum régi munkatársai még ismerték Lencsés Józsi bácsit, Marosi jobbkezét, aki altiszt, régész, mindenes volt a múzeumban:

- Józsi bácsi persze sokat mesélt róla, hiszen ő járt vele az uradalmi központokba, kastélyokba... - mondja Demeter Zsófia. - Tőle tudjuk hát, hogy rendkívül jól tudott bánni mindenkivel: az arisztokratákkal, a helyi vezetőkkel egyaránt. Így aztán képes volt elérni, hogy minél többen a múzeumügy mellé álljanak, és segítsék ezt a munkát. Ez volt a sikere egyik titka.

De ki is volt az a tudós ciszterci paptanár, aki száz éve elindított egy máig ható folyamatot? A Fejér Megyei Múzeumok igazgatóját, Demeter Zsófiát kértük, hogy segítsen megrajzolni nagy elődje portréját. Ahhoz persze, hogy világosan lássuk Marosi tevékenységének jelentőségét, tudnunk kell, miféle állapotok fogadták őt 1910-ben.

- Amikor megérkezett Székesfehérvárra Marosi Arnold ciszterci paptanár, létezett már itt egy régészeti egylet: éppen akkor jött létre, amikor Marosi megszületett, azaz 1873-ban. Így tehát - ahogyan minden magára valamit adó, 19. századi városban - Fehérváron is kialakult addigra egy gyűjtemény a környékbeli birtokokon talált régészeti leletekből, az arisztokraták által adományozott képekből, iratokból. Divat is volt a múlt emlékeit imigyen megbecsülni. Ám ez az egyleti munka inkább öregurak pepecselése volt, hiszen nem állt mögötte intézmény. A tárgyakat a megyeházán tárolták: s hogy a gyűjtemény mikor, hogyan gyarapodott, azon is múlott, ki vezette az egyletet... Az öregurak pepecselésének persze volt hozadéka: nem pusztultak el az értékek, egyben maradt a gyűjtemény. Ám - mivel a közönség nem láthatta - ennek ismeretterjesztő funkciója nem lehetett. Marosi szerepe éppen azért volt óriási, mert elérte: a civil kezdeményezésre alapozva létrejöjjön végre egy igazi intézmény, ami be is mutathatja múltunk emlékeit.

Az 1909/1910-es tanévre a városba érkező Marosi Arnold nem volt ismeretlen Fehérváron: magántanulóként hajdan itt érettségizett Málics Mihályként, mert ez volt az eredeti neve. Az 1890-es évek végén aztán belépett a ciszterci rendbe, hittanári és természetrajz-tanári diplomát szerzett. Demeter Zsófiától azt is megtudom: Marosi fiatal tanárként egy évet töltött Fehérváron, ám akkor komoly betegség támadta meg, tüdővérzést kapott, két évig nem taníthatott. Alaposan kihasználta a kényszerpihenő éveit: gyarapította ismereteit, ekkor kezdett érdeklődni a múzeumi ügyek iránt. Igazolja ezt, hogy - betegségéből felgyógyulva - Pécsre került, ahol létrehozta az ottani múzeumot.

- Amikor 36 évesen újra Fehérvárra helyezték, tekintélyes, komoly ismeretekkel felvértezett ember volt, aki alaposan felkészült a tanári, a szerzetesi hivatásra, de a közgyűjtemények kezelésére is. Az egyetemen akkor még ugyan nem oktatták a múzeumszervezést, de léteztek már speciális közgyűjteményi tanfolyamok, amiket Marosi elvégzett - meséli Demeter Zsófia. - Fehérváron aztán megszervezte a múzeumegyesületet. A gyűjteményt pedig - ami akkor az Oskola utcában volt - már egy igazi múzeumi szakember szemléletével rendezgette. Nem várt pusztán a jó szerencsére - arra, hogy akadnak, akik újabb tárgyakat ajánlanak fel az anyag gyarapítására -, maga is utánajárt a dolgoknak. Mindig megtalálta a megfelelő embereket, akik segítségére voltak a feltárásban, az értékek összegyűjtésében... 1929-ben pedig sikerült megszereznie az Országzászló téri épületet, amely végre igazi múzeumként működhetett. Akkor Marosi már múzeumigazgató volt ugyan, de még főállásban a ciszterci gimnázium tanáraként, sőt, igazgatóhelyetteseként dolgozott! Az önálló épületben aztán létrehozta az első tárlatokat, s megteremtette az első állandó kiállítást is, amely Fehérvár történetét mutatta be. Ő még - ahogy ma nevezzük - nosztalgiamúzeumot hozott létre: a kiállításon együtt volt a régészeti, a néprajzi és a festészeti anyag is. De ehhez is különleges tudásra volt szükség, minden területhez értenie kellett. Egyszerre volt régész, néprajzos, történész - de legfőképpen igazi múzeumosnak nevezhetjük. Halála után a temetési beszédekben rendszerint úgy emlegették, mint aki magára vette a múzeum keresztjét...

Marosi érdeme az is, hogy az Országzászló téri épület 1938-ban ki is egészült egy - az akkor igen modernnek számító - képtári szárnnyal. Nem sokkal később, 1939-ben halt meg, kortársai szerint egészen váratlanul, de addigra már az utódját is kinevelte.

- Még az épület megszerzésénél is fontosabbnak tartom azt, hogy Marosi értő közönséget nevelt, s ennek érdekében maga is tartott ismeretterjesztő előadásokat, és rádióinterjúkat is adott - összegez a történész. - Igazi közéleti ember, véleményformáló személyiség volt, akinek adtak a szavára...

Marosi legendás hírét a mai szakemberek körében az is növelte, hogy a múzeum régi munkatársai még ismerték Lencsés Józsi bácsit, Marosi jobbkezét, aki altiszt, régész, mindenes volt a múzeumban:

- Józsi bácsi persze sokat mesélt róla, hiszen ő járt vele az uradalmi központokba, kastélyokba... - mondja Demeter Zsófia. - Tőle tudjuk hát, hogy rendkívül jól tudott bánni mindenkivel: az arisztokratákkal, a helyi vezetőkkel egyaránt. Így aztán képes volt elérni, hogy minél többen a múzeumügy mellé álljanak, és segítsék ezt a munkát. Ez volt a sikere egyik titka.

- Amikor megérkezett Székesfehérvárra Marosi Arnold ciszterci paptanár, létezett már itt egy régészeti egylet: éppen akkor jött létre, amikor Marosi megszületett, azaz 1873-ban. Így tehát - ahogyan minden magára valamit adó, 19. századi városban - Fehérváron is kialakult addigra egy gyűjtemény a környékbeli birtokokon talált régészeti leletekből, az arisztokraták által adományozott képekből, iratokból. Divat is volt a múlt emlékeit imigyen megbecsülni. Ám ez az egyleti munka inkább öregurak pepecselése volt, hiszen nem állt mögötte intézmény. A tárgyakat a megyeházán tárolták: s hogy a gyűjtemény mikor, hogyan gyarapodott, azon is múlott, ki vezette az egyletet... Az öregurak pepecselésének persze volt hozadéka: nem pusztultak el az értékek, egyben maradt a gyűjtemény. Ám - mivel a közönség nem láthatta - ennek ismeretterjesztő funkciója nem lehetett. Marosi szerepe éppen azért volt óriási, mert elérte: a civil kezdeményezésre alapozva létrejöjjön végre egy igazi intézmény, ami be is mutathatja múltunk emlékeit.

Az 1909/1910-es tanévre a városba érkező Marosi Arnold nem volt ismeretlen Fehérváron: magántanulóként hajdan itt érettségizett Málics Mihályként, mert ez volt az eredeti neve. Az 1890-es évek végén aztán belépett a ciszterci rendbe, hittanári és természetrajz-tanári diplomát szerzett. Demeter Zsófiától azt is megtudom: Marosi fiatal tanárként egy évet töltött Fehérváron, ám akkor komoly betegség támadta meg, tüdővérzést kapott, két évig nem taníthatott. Alaposan kihasználta a kényszerpihenő éveit: gyarapította ismereteit, ekkor kezdett érdeklődni a múzeumi ügyek iránt. Igazolja ezt, hogy - betegségéből felgyógyulva - Pécsre került, ahol létrehozta az ottani múzeumot.

- Amikor 36 évesen újra Fehérvárra helyezték, tekintélyes, komoly ismeretekkel felvértezett ember volt, aki alaposan felkészült a tanári, a szerzetesi hivatásra, de a közgyűjtemények kezelésére is. Az egyetemen akkor még ugyan nem oktatták a múzeumszervezést, de léteztek már speciális közgyűjteményi tanfolyamok, amiket Marosi elvégzett - meséli Demeter Zsófia. - Fehérváron aztán megszervezte a múzeumegyesületet. A gyűjteményt pedig - ami akkor az Oskola utcában volt - már egy igazi múzeumi szakember szemléletével rendezgette. Nem várt pusztán a jó szerencsére - arra, hogy akadnak, akik újabb tárgyakat ajánlanak fel az anyag gyarapítására -, maga is utánajárt a dolgoknak. Mindig megtalálta a megfelelő embereket, akik segítségére voltak a feltárásban, az értékek összegyűjtésében... 1929-ben pedig sikerült megszereznie az Országzászló téri épületet, amely végre igazi múzeumként működhetett. Akkor Marosi már múzeumigazgató volt ugyan, de még főállásban a ciszterci gimnázium tanáraként, sőt, igazgatóhelyetteseként dolgozott! Az önálló épületben aztán létrehozta az első tárlatokat, s megteremtette az első állandó kiállítást is, amely Fehérvár történetét mutatta be. Ő még - ahogy ma nevezzük - nosztalgiamúzeumot hozott létre: a kiállításon együtt volt a régészeti, a néprajzi és a festészeti anyag is. De ehhez is különleges tudásra volt szükség, minden területhez értenie kellett. Egyszerre volt régész, néprajzos, történész - de legfőképpen igazi múzeumosnak nevezhetjük. Halála után a temetési beszédekben rendszerint úgy emlegették, mint aki magára vette a múzeum keresztjét...

Marosi érdeme az is, hogy az Országzászló téri épület 1938-ban ki is egészült egy - az akkor igen modernnek számító - képtári szárnnyal. Nem sokkal később, 1939-ben halt meg, kortársai szerint egészen váratlanul, de addigra már az utódját is kinevelte.

- Még az épület megszerzésénél is fontosabbnak tartom azt, hogy Marosi értő közönséget nevelt, s ennek érdekében maga is tartott ismeretterjesztő előadásokat, és rádióinterjúkat is adott - összegez a történész. - Igazi közéleti ember, véleményformáló személyiség volt, akinek adtak a szavára...

Marosi legendás hírét a mai szakemberek körében az is növelte, hogy a múzeum régi munkatársai még ismerték Lencsés Józsi bácsit, Marosi jobbkezét, aki altiszt, régész, mindenes volt a múzeumban:

- Józsi bácsi persze sokat mesélt róla, hiszen ő járt vele az uradalmi központokba, kastélyokba... - mondja Demeter Zsófia. - Tőle tudjuk hát, hogy rendkívül jól tudott bánni mindenkivel: az arisztokratákkal, a helyi vezetőkkel egyaránt. Így aztán képes volt elérni, hogy minél többen a múzeumügy mellé álljanak, és segítsék ezt a munkát. Ez volt a sikere egyik titka.

- Amikor megérkezett Székesfehérvárra Marosi Arnold ciszterci paptanár, létezett már itt egy régészeti egylet: éppen akkor jött létre, amikor Marosi megszületett, azaz 1873-ban. Így tehát - ahogyan minden magára valamit adó, 19. századi városban - Fehérváron is kialakult addigra egy gyűjtemény a környékbeli birtokokon talált régészeti leletekből, az arisztokraták által adományozott képekből, iratokból. Divat is volt a múlt emlékeit imigyen megbecsülni. Ám ez az egyleti munka inkább öregurak pepecselése volt, hiszen nem állt mögötte intézmény. A tárgyakat a megyeházán tárolták: s hogy a gyűjtemény mikor, hogyan gyarapodott, azon is múlott, ki vezette az egyletet... Az öregurak pepecselésének persze volt hozadéka: nem pusztultak el az értékek, egyben maradt a gyűjtemény. Ám - mivel a közönség nem láthatta - ennek ismeretterjesztő funkciója nem lehetett. Marosi szerepe éppen azért volt óriási, mert elérte: a civil kezdeményezésre alapozva létrejöjjön végre egy igazi intézmény, ami be is mutathatja múltunk emlékeit.

Az 1909/1910-es tanévre a városba érkező Marosi Arnold nem volt ismeretlen Fehérváron: magántanulóként hajdan itt érettségizett Málics Mihályként, mert ez volt az eredeti neve. Az 1890-es évek végén aztán belépett a ciszterci rendbe, hittanári és természetrajz-tanári diplomát szerzett. Demeter Zsófiától azt is megtudom: Marosi fiatal tanárként egy évet töltött Fehérváron, ám akkor komoly betegség támadta meg, tüdővérzést kapott, két évig nem taníthatott. Alaposan kihasználta a kényszerpihenő éveit: gyarapította ismereteit, ekkor kezdett érdeklődni a múzeumi ügyek iránt. Igazolja ezt, hogy - betegségéből felgyógyulva - Pécsre került, ahol létrehozta az ottani múzeumot.

- Amikor 36 évesen újra Fehérvárra helyezték, tekintélyes, komoly ismeretekkel felvértezett ember volt, aki alaposan felkészült a tanári, a szerzetesi hivatásra, de a közgyűjtemények kezelésére is. Az egyetemen akkor még ugyan nem oktatták a múzeumszervezést, de léteztek már speciális közgyűjteményi tanfolyamok, amiket Marosi elvégzett - meséli Demeter Zsófia. - Fehérváron aztán megszervezte a múzeumegyesületet. A gyűjteményt pedig - ami akkor az Oskola utcában volt - már egy igazi múzeumi szakember szemléletével rendezgette. Nem várt pusztán a jó szerencsére - arra, hogy akadnak, akik újabb tárgyakat ajánlanak fel az anyag gyarapítására -, maga is utánajárt a dolgoknak. Mindig megtalálta a megfelelő embereket, akik segítségére voltak a feltárásban, az értékek összegyűjtésében... 1929-ben pedig sikerült megszereznie az Országzászló téri épületet, amely végre igazi múzeumként működhetett. Akkor Marosi már múzeumigazgató volt ugyan, de még főállásban a ciszterci gimnázium tanáraként, sőt, igazgatóhelyetteseként dolgozott! Az önálló épületben aztán létrehozta az első tárlatokat, s megteremtette az első állandó kiállítást is, amely Fehérvár történetét mutatta be. Ő még - ahogy ma nevezzük - nosztalgiamúzeumot hozott létre: a kiállításon együtt volt a régészeti, a néprajzi és a festészeti anyag is. De ehhez is különleges tudásra volt szükség, minden területhez értenie kellett. Egyszerre volt régész, néprajzos, történész - de legfőképpen igazi múzeumosnak nevezhetjük. Halála után a temetési beszédekben rendszerint úgy emlegették, mint aki magára vette a múzeum keresztjét...

Marosi érdeme az is, hogy az Országzászló téri épület 1938-ban ki is egészült egy - az akkor igen modernnek számító - képtári szárnnyal. Nem sokkal később, 1939-ben halt meg, kortársai szerint egészen váratlanul, de addigra már az utódját is kinevelte.

- Még az épület megszerzésénél is fontosabbnak tartom azt, hogy Marosi értő közönséget nevelt, s ennek érdekében maga is tartott ismeretterjesztő előadásokat, és rádióinterjúkat is adott - összegez a történész. - Igazi közéleti ember, véleményformáló személyiség volt, akinek adtak a szavára...

Marosi legendás hírét a mai szakemberek körében az is növelte, hogy a múzeum régi munkatársai még ismerték Lencsés Józsi bácsit, Marosi jobbkezét, aki altiszt, régész, mindenes volt a múzeumban:

- Józsi bácsi persze sokat mesélt róla, hiszen ő járt vele az uradalmi központokba, kastélyokba... - mondja Demeter Zsófia. - Tőle tudjuk hát, hogy rendkívül jól tudott bánni mindenkivel: az arisztokratákkal, a helyi vezetőkkel egyaránt. Így aztán képes volt elérni, hogy minél többen a múzeumügy mellé álljanak, és segítsék ezt a munkát. Ez volt a sikere egyik titka.

Az 1909/1910-es tanévre a városba érkező Marosi Arnold nem volt ismeretlen Fehérváron: magántanulóként hajdan itt érettségizett Málics Mihályként, mert ez volt az eredeti neve. Az 1890-es évek végén aztán belépett a ciszterci rendbe, hittanári és természetrajz-tanári diplomát szerzett. Demeter Zsófiától azt is megtudom: Marosi fiatal tanárként egy évet töltött Fehérváron, ám akkor komoly betegség támadta meg, tüdővérzést kapott, két évig nem taníthatott. Alaposan kihasználta a kényszerpihenő éveit: gyarapította ismereteit, ekkor kezdett érdeklődni a múzeumi ügyek iránt. Igazolja ezt, hogy - betegségéből felgyógyulva - Pécsre került, ahol létrehozta az ottani múzeumot.

- Amikor 36 évesen újra Fehérvárra helyezték, tekintélyes, komoly ismeretekkel felvértezett ember volt, aki alaposan felkészült a tanári, a szerzetesi hivatásra, de a közgyűjtemények kezelésére is. Az egyetemen akkor még ugyan nem oktatták a múzeumszervezést, de léteztek már speciális közgyűjteményi tanfolyamok, amiket Marosi elvégzett - meséli Demeter Zsófia. - Fehérváron aztán megszervezte a múzeumegyesületet. A gyűjteményt pedig - ami akkor az Oskola utcában volt - már egy igazi múzeumi szakember szemléletével rendezgette. Nem várt pusztán a jó szerencsére - arra, hogy akadnak, akik újabb tárgyakat ajánlanak fel az anyag gyarapítására -, maga is utánajárt a dolgoknak. Mindig megtalálta a megfelelő embereket, akik segítségére voltak a feltárásban, az értékek összegyűjtésében... 1929-ben pedig sikerült megszereznie az Országzászló téri épületet, amely végre igazi múzeumként működhetett. Akkor Marosi már múzeumigazgató volt ugyan, de még főállásban a ciszterci gimnázium tanáraként, sőt, igazgatóhelyetteseként dolgozott! Az önálló épületben aztán létrehozta az első tárlatokat, s megteremtette az első állandó kiállítást is, amely Fehérvár történetét mutatta be. Ő még - ahogy ma nevezzük - nosztalgiamúzeumot hozott létre: a kiállításon együtt volt a régészeti, a néprajzi és a festészeti anyag is. De ehhez is különleges tudásra volt szükség, minden területhez értenie kellett. Egyszerre volt régész, néprajzos, történész - de legfőképpen igazi múzeumosnak nevezhetjük. Halála után a temetési beszédekben rendszerint úgy emlegették, mint aki magára vette a múzeum keresztjét...

Marosi érdeme az is, hogy az Országzászló téri épület 1938-ban ki is egészült egy - az akkor igen modernnek számító - képtári szárnnyal. Nem sokkal később, 1939-ben halt meg, kortársai szerint egészen váratlanul, de addigra már az utódját is kinevelte.

- Még az épület megszerzésénél is fontosabbnak tartom azt, hogy Marosi értő közönséget nevelt, s ennek érdekében maga is tartott ismeretterjesztő előadásokat, és rádióinterjúkat is adott - összegez a történész. - Igazi közéleti ember, véleményformáló személyiség volt, akinek adtak a szavára...

Marosi legendás hírét a mai szakemberek körében az is növelte, hogy a múzeum régi munkatársai még ismerték Lencsés Józsi bácsit, Marosi jobbkezét, aki altiszt, régész, mindenes volt a múzeumban:

- Józsi bácsi persze sokat mesélt róla, hiszen ő járt vele az uradalmi központokba, kastélyokba... - mondja Demeter Zsófia. - Tőle tudjuk hát, hogy rendkívül jól tudott bánni mindenkivel: az arisztokratákkal, a helyi vezetőkkel egyaránt. Így aztán képes volt elérni, hogy minél többen a múzeumügy mellé álljanak, és segítsék ezt a munkát. Ez volt a sikere egyik titka.

Az 1909/1910-es tanévre a városba érkező Marosi Arnold nem volt ismeretlen Fehérváron: magántanulóként hajdan itt érettségizett Málics Mihályként, mert ez volt az eredeti neve. Az 1890-es évek végén aztán belépett a ciszterci rendbe, hittanári és természetrajz-tanári diplomát szerzett. Demeter Zsófiától azt is megtudom: Marosi fiatal tanárként egy évet töltött Fehérváron, ám akkor komoly betegség támadta meg, tüdővérzést kapott, két évig nem taníthatott. Alaposan kihasználta a kényszerpihenő éveit: gyarapította ismereteit, ekkor kezdett érdeklődni a múzeumi ügyek iránt. Igazolja ezt, hogy - betegségéből felgyógyulva - Pécsre került, ahol létrehozta az ottani múzeumot.

- Amikor 36 évesen újra Fehérvárra helyezték, tekintélyes, komoly ismeretekkel felvértezett ember volt, aki alaposan felkészült a tanári, a szerzetesi hivatásra, de a közgyűjtemények kezelésére is. Az egyetemen akkor még ugyan nem oktatták a múzeumszervezést, de léteztek már speciális közgyűjteményi tanfolyamok, amiket Marosi elvégzett - meséli Demeter Zsófia. - Fehérváron aztán megszervezte a múzeumegyesületet. A gyűjteményt pedig - ami akkor az Oskola utcában volt - már egy igazi múzeumi szakember szemléletével rendezgette. Nem várt pusztán a jó szerencsére - arra, hogy akadnak, akik újabb tárgyakat ajánlanak fel az anyag gyarapítására -, maga is utánajárt a dolgoknak. Mindig megtalálta a megfelelő embereket, akik segítségére voltak a feltárásban, az értékek összegyűjtésében... 1929-ben pedig sikerült megszereznie az Országzászló téri épületet, amely végre igazi múzeumként működhetett. Akkor Marosi már múzeumigazgató volt ugyan, de még főállásban a ciszterci gimnázium tanáraként, sőt, igazgatóhelyetteseként dolgozott! Az önálló épületben aztán létrehozta az első tárlatokat, s megteremtette az első állandó kiállítást is, amely Fehérvár történetét mutatta be. Ő még - ahogy ma nevezzük - nosztalgiamúzeumot hozott létre: a kiállításon együtt volt a régészeti, a néprajzi és a festészeti anyag is. De ehhez is különleges tudásra volt szükség, minden területhez értenie kellett. Egyszerre volt régész, néprajzos, történész - de legfőképpen igazi múzeumosnak nevezhetjük. Halála után a temetési beszédekben rendszerint úgy emlegették, mint aki magára vette a múzeum keresztjét...

Marosi érdeme az is, hogy az Országzászló téri épület 1938-ban ki is egészült egy - az akkor igen modernnek számító - képtári szárnnyal. Nem sokkal később, 1939-ben halt meg, kortársai szerint egészen váratlanul, de addigra már az utódját is kinevelte.

- Még az épület megszerzésénél is fontosabbnak tartom azt, hogy Marosi értő közönséget nevelt, s ennek érdekében maga is tartott ismeretterjesztő előadásokat, és rádióinterjúkat is adott - összegez a történész. - Igazi közéleti ember, véleményformáló személyiség volt, akinek adtak a szavára...

Marosi legendás hírét a mai szakemberek körében az is növelte, hogy a múzeum régi munkatársai még ismerték Lencsés Józsi bácsit, Marosi jobbkezét, aki altiszt, régész, mindenes volt a múzeumban:

- Józsi bácsi persze sokat mesélt róla, hiszen ő járt vele az uradalmi központokba, kastélyokba... - mondja Demeter Zsófia. - Tőle tudjuk hát, hogy rendkívül jól tudott bánni mindenkivel: az arisztokratákkal, a helyi vezetőkkel egyaránt. Így aztán képes volt elérni, hogy minél többen a múzeumügy mellé álljanak, és segítsék ezt a munkát. Ez volt a sikere egyik titka.

- Amikor 36 évesen újra Fehérvárra helyezték, tekintélyes, komoly ismeretekkel felvértezett ember volt, aki alaposan felkészült a tanári, a szerzetesi hivatásra, de a közgyűjtemények kezelésére is. Az egyetemen akkor még ugyan nem oktatták a múzeumszervezést, de léteztek már speciális közgyűjteményi tanfolyamok, amiket Marosi elvégzett - meséli Demeter Zsófia. - Fehérváron aztán megszervezte a múzeumegyesületet. A gyűjteményt pedig - ami akkor az Oskola utcában volt - már egy igazi múzeumi szakember szemléletével rendezgette. Nem várt pusztán a jó szerencsére - arra, hogy akadnak, akik újabb tárgyakat ajánlanak fel az anyag gyarapítására -, maga is utánajárt a dolgoknak. Mindig megtalálta a megfelelő embereket, akik segítségére voltak a feltárásban, az értékek összegyűjtésében... 1929-ben pedig sikerült megszereznie az Országzászló téri épületet, amely végre igazi múzeumként működhetett. Akkor Marosi már múzeumigazgató volt ugyan, de még főállásban a ciszterci gimnázium tanáraként, sőt, igazgatóhelyetteseként dolgozott! Az önálló épületben aztán létrehozta az első tárlatokat, s megteremtette az első állandó kiállítást is, amely Fehérvár történetét mutatta be. Ő még - ahogy ma nevezzük - nosztalgiamúzeumot hozott létre: a kiállításon együtt volt a régészeti, a néprajzi és a festészeti anyag is. De ehhez is különleges tudásra volt szükség, minden területhez értenie kellett. Egyszerre volt régész, néprajzos, történész - de legfőképpen igazi múzeumosnak nevezhetjük. Halála után a temetési beszédekben rendszerint úgy emlegették, mint aki magára vette a múzeum keresztjét...

Marosi érdeme az is, hogy az Országzászló téri épület 1938-ban ki is egészült egy - az akkor igen modernnek számító - képtári szárnnyal. Nem sokkal később, 1939-ben halt meg, kortársai szerint egészen váratlanul, de addigra már az utódját is kinevelte.

- Még az épület megszerzésénél is fontosabbnak tartom azt, hogy Marosi értő közönséget nevelt, s ennek érdekében maga is tartott ismeretterjesztő előadásokat, és rádióinterjúkat is adott - összegez a történész. - Igazi közéleti ember, véleményformáló személyiség volt, akinek adtak a szavára...

Marosi legendás hírét a mai szakemberek körében az is növelte, hogy a múzeum régi munkatársai még ismerték Lencsés Józsi bácsit, Marosi jobbkezét, aki altiszt, régész, mindenes volt a múzeumban:

- Józsi bácsi persze sokat mesélt róla, hiszen ő járt vele az uradalmi központokba, kastélyokba... - mondja Demeter Zsófia. - Tőle tudjuk hát, hogy rendkívül jól tudott bánni mindenkivel: az arisztokratákkal, a helyi vezetőkkel egyaránt. Így aztán képes volt elérni, hogy minél többen a múzeumügy mellé álljanak, és segítsék ezt a munkát. Ez volt a sikere egyik titka.

- Amikor 36 évesen újra Fehérvárra helyezték, tekintélyes, komoly ismeretekkel felvértezett ember volt, aki alaposan felkészült a tanári, a szerzetesi hivatásra, de a közgyűjtemények kezelésére is. Az egyetemen akkor még ugyan nem oktatták a múzeumszervezést, de léteztek már speciális közgyűjteményi tanfolyamok, amiket Marosi elvégzett - meséli Demeter Zsófia. - Fehérváron aztán megszervezte a múzeumegyesületet. A gyűjteményt pedig - ami akkor az Oskola utcában volt - már egy igazi múzeumi szakember szemléletével rendezgette. Nem várt pusztán a jó szerencsére - arra, hogy akadnak, akik újabb tárgyakat ajánlanak fel az anyag gyarapítására -, maga is utánajárt a dolgoknak. Mindig megtalálta a megfelelő embereket, akik segítségére voltak a feltárásban, az értékek összegyűjtésében... 1929-ben pedig sikerült megszereznie az Országzászló téri épületet, amely végre igazi múzeumként működhetett. Akkor Marosi már múzeumigazgató volt ugyan, de még főállásban a ciszterci gimnázium tanáraként, sőt, igazgatóhelyetteseként dolgozott! Az önálló épületben aztán létrehozta az első tárlatokat, s megteremtette az első állandó kiállítást is, amely Fehérvár történetét mutatta be. Ő még - ahogy ma nevezzük - nosztalgiamúzeumot hozott létre: a kiállításon együtt volt a régészeti, a néprajzi és a festészeti anyag is. De ehhez is különleges tudásra volt szükség, minden területhez értenie kellett. Egyszerre volt régész, néprajzos, történész - de legfőképpen igazi múzeumosnak nevezhetjük. Halála után a temetési beszédekben rendszerint úgy emlegették, mint aki magára vette a múzeum keresztjét...

Marosi érdeme az is, hogy az Országzászló téri épület 1938-ban ki is egészült egy - az akkor igen modernnek számító - képtári szárnnyal. Nem sokkal később, 1939-ben halt meg, kortársai szerint egészen váratlanul, de addigra már az utódját is kinevelte.

- Még az épület megszerzésénél is fontosabbnak tartom azt, hogy Marosi értő közönséget nevelt, s ennek érdekében maga is tartott ismeretterjesztő előadásokat, és rádióinterjúkat is adott - összegez a történész. - Igazi közéleti ember, véleményformáló személyiség volt, akinek adtak a szavára...

Marosi legendás hírét a mai szakemberek körében az is növelte, hogy a múzeum régi munkatársai még ismerték Lencsés Józsi bácsit, Marosi jobbkezét, aki altiszt, régész, mindenes volt a múzeumban:

- Józsi bácsi persze sokat mesélt róla, hiszen ő járt vele az uradalmi központokba, kastélyokba... - mondja Demeter Zsófia. - Tőle tudjuk hát, hogy rendkívül jól tudott bánni mindenkivel: az arisztokratákkal, a helyi vezetőkkel egyaránt. Így aztán képes volt elérni, hogy minél többen a múzeumügy mellé álljanak, és segítsék ezt a munkát. Ez volt a sikere egyik titka.

Marosi érdeme az is, hogy az Országzászló téri épület 1938-ban ki is egészült egy - az akkor igen modernnek számító - képtári szárnnyal. Nem sokkal később, 1939-ben halt meg, kortársai szerint egészen váratlanul, de addigra már az utódját is kinevelte.

- Még az épület megszerzésénél is fontosabbnak tartom azt, hogy Marosi értő közönséget nevelt, s ennek érdekében maga is tartott ismeretterjesztő előadásokat, és rádióinterjúkat is adott - összegez a történész. - Igazi közéleti ember, véleményformáló személyiség volt, akinek adtak a szavára...

Marosi legendás hírét a mai szakemberek körében az is növelte, hogy a múzeum régi munkatársai még ismerték Lencsés Józsi bácsit, Marosi jobbkezét, aki altiszt, régész, mindenes volt a múzeumban:

- Józsi bácsi persze sokat mesélt róla, hiszen ő járt vele az uradalmi központokba, kastélyokba... - mondja Demeter Zsófia. - Tőle tudjuk hát, hogy rendkívül jól tudott bánni mindenkivel: az arisztokratákkal, a helyi vezetőkkel egyaránt. Így aztán képes volt elérni, hogy minél többen a múzeumügy mellé álljanak, és segítsék ezt a munkát. Ez volt a sikere egyik titka.

Marosi érdeme az is, hogy az Országzászló téri épület 1938-ban ki is egészült egy - az akkor igen modernnek számító - képtári szárnnyal. Nem sokkal később, 1939-ben halt meg, kortársai szerint egészen váratlanul, de addigra már az utódját is kinevelte.

- Még az épület megszerzésénél is fontosabbnak tartom azt, hogy Marosi értő közönséget nevelt, s ennek érdekében maga is tartott ismeretterjesztő előadásokat, és rádióinterjúkat is adott - összegez a történész. - Igazi közéleti ember, véleményformáló személyiség volt, akinek adtak a szavára...

Marosi legendás hírét a mai szakemberek körében az is növelte, hogy a múzeum régi munkatársai még ismerték Lencsés Józsi bácsit, Marosi jobbkezét, aki altiszt, régész, mindenes volt a múzeumban:

- Józsi bácsi persze sokat mesélt róla, hiszen ő járt vele az uradalmi központokba, kastélyokba... - mondja Demeter Zsófia. - Tőle tudjuk hát, hogy rendkívül jól tudott bánni mindenkivel: az arisztokratákkal, a helyi vezetőkkel egyaránt. Így aztán képes volt elérni, hogy minél többen a múzeumügy mellé álljanak, és segítsék ezt a munkát. Ez volt a sikere egyik titka.

- Még az épület megszerzésénél is fontosabbnak tartom azt, hogy Marosi értő közönséget nevelt, s ennek érdekében maga is tartott ismeretterjesztő előadásokat, és rádióinterjúkat is adott - összegez a történész. - Igazi közéleti ember, véleményformáló személyiség volt, akinek adtak a szavára...

Marosi legendás hírét a mai szakemberek körében az is növelte, hogy a múzeum régi munkatársai még ismerték Lencsés Józsi bácsit, Marosi jobbkezét, aki altiszt, régész, mindenes volt a múzeumban:

- Józsi bácsi persze sokat mesélt róla, hiszen ő járt vele az uradalmi központokba, kastélyokba... - mondja Demeter Zsófia. - Tőle tudjuk hát, hogy rendkívül jól tudott bánni mindenkivel: az arisztokratákkal, a helyi vezetőkkel egyaránt. Így aztán képes volt elérni, hogy minél többen a múzeumügy mellé álljanak, és segítsék ezt a munkát. Ez volt a sikere egyik titka.

- Még az épület megszerzésénél is fontosabbnak tartom azt, hogy Marosi értő közönséget nevelt, s ennek érdekében maga is tartott ismeretterjesztő előadásokat, és rádióinterjúkat is adott - összegez a történész. - Igazi közéleti ember, véleményformáló személyiség volt, akinek adtak a szavára...

Marosi legendás hírét a mai szakemberek körében az is növelte, hogy a múzeum régi munkatársai még ismerték Lencsés Józsi bácsit, Marosi jobbkezét, aki altiszt, régész, mindenes volt a múzeumban:

- Józsi bácsi persze sokat mesélt róla, hiszen ő járt vele az uradalmi központokba, kastélyokba... - mondja Demeter Zsófia. - Tőle tudjuk hát, hogy rendkívül jól tudott bánni mindenkivel: az arisztokratákkal, a helyi vezetőkkel egyaránt. Így aztán képes volt elérni, hogy minél többen a múzeumügy mellé álljanak, és segítsék ezt a munkát. Ez volt a sikere egyik titka.

Marosi legendás hírét a mai szakemberek körében az is növelte, hogy a múzeum régi munkatársai még ismerték Lencsés Józsi bácsit, Marosi jobbkezét, aki altiszt, régész, mindenes volt a múzeumban:

- Józsi bácsi persze sokat mesélt róla, hiszen ő járt vele az uradalmi központokba, kastélyokba... - mondja Demeter Zsófia. - Tőle tudjuk hát, hogy rendkívül jól tudott bánni mindenkivel: az arisztokratákkal, a helyi vezetőkkel egyaránt. Így aztán képes volt elérni, hogy minél többen a múzeumügy mellé álljanak, és segítsék ezt a munkát. Ez volt a sikere egyik titka.

Marosi legendás hírét a mai szakemberek körében az is növelte, hogy a múzeum régi munkatársai még ismerték Lencsés Józsi bácsit, Marosi jobbkezét, aki altiszt, régész, mindenes volt a múzeumban:

- Józsi bácsi persze sokat mesélt róla, hiszen ő járt vele az uradalmi központokba, kastélyokba... - mondja Demeter Zsófia. - Tőle tudjuk hát, hogy rendkívül jól tudott bánni mindenkivel: az arisztokratákkal, a helyi vezetőkkel egyaránt. Így aztán képes volt elérni, hogy minél többen a múzeumügy mellé álljanak, és segítsék ezt a munkát. Ez volt a sikere egyik titka.

- Józsi bácsi persze sokat mesélt róla, hiszen ő járt vele az uradalmi központokba, kastélyokba... - mondja Demeter Zsófia. - Tőle tudjuk hát, hogy rendkívül jól tudott bánni mindenkivel: az arisztokratákkal, a helyi vezetőkkel egyaránt. Így aztán képes volt elérni, hogy minél többen a múzeumügy mellé álljanak, és segítsék ezt a munkát. Ez volt a sikere egyik titka.

- Józsi bácsi persze sokat mesélt róla, hiszen ő járt vele az uradalmi központokba, kastélyokba... - mondja Demeter Zsófia. - Tőle tudjuk hát, hogy rendkívül jól tudott bánni mindenkivel: az arisztokratákkal, a helyi vezetőkkel egyaránt. Így aztán képes volt elérni, hogy minél többen a múzeumügy mellé álljanak, és segítsék ezt a munkát. Ez volt a sikere egyik titka.