Döntött: nem akar beilleszkedni a celebvilágba!

Tudom, ő is tudja:  nem csak zenéjének, gondolkodásának  is van olyan lelkülete, ami kirí a mai világból. Mert egyre ritkábban élhetjük meg, hogy az ember elmélyül valamiben s nemes dolgokon gondolkodik. Pedig a kettő összefügg. St. Martin szerint az alap határoz meg mindent. Számára ez jelenti azt, amit élete során a szüleitől kapott. Az otthonról hozott értékektől függ, hogy káosztól terhelt  világunkban megtalálja-e valaki   az igazodási pontokat, vagy sem, s csak megy automatikusan az arctalan  tömeg után.

- Nem akarok feltétlenül olyan dolgoknak megfelelni, ami csak arra jó, hogy életünket színesítse. Ettől függetlenül magamat nem  mondanám kirívónak. Bizonyos dolgokat elfogadhatónak tartok, azokat beillesztem az életembe, illetve ez fordítva is igaz: ha úgy látom, hogy bele tudok illeszkedni valamibe, akkor azt felvállalom, ha nem, megyek tovább saját elképzelt utamon. Ha valaki csatlakozik hozzám, azt szívesen veszem,  meg is osztok vele sok mindent. Ha pedig nem, akkor másfelé van dolgom.

- Mindketten tudjuk, hogy ez a lelkület, ez a gondolat nemes, de a való világ más. Ezzel színpadon maradni, a tartást megőrizni, beilleszkedni a celebek világába lehetetlen. Mi az, ami miatt mégis sikerül?

-  A zenész és a celebes világot két külön lapra helyezném. Az enyém klasszikus zenei tanulmányokon alapuló muzsika, biztos alapot jelent mindenkor. A celebvilágba én nem akarok beilleszkedni, mert nem tudom felvállalni. Ha fel kellene sorolnom néhányat a magyar megkülönböztetett hírességek közül, bajban lennék, mert biztos vagyok abban, hogy a legfontosabbakat kihagynám, másokról pedig azt sem tudnám, kicsoda. Már a definiálással bajban lennék, mert bár a celeb szó fogalmát ismerem, nem tudom, kit tartsak celebnek. Más a sztárok megítélése, bár nálunk felborult itt is az egyensúly. Én a sztár szót nem használom, azt sem szeretem, ha ezt rám mondják emberek. Jobban tetszik, hogy: St. Martin ismert ember. Másként hat az is, hogy előadóművész, zeneszerző.

- Nagy ívet járt be művészete, tagja volt a Névtelen Nulla és az Első Emelet legendás zenekaroknak is. A váltások jelentenek gondot az életében?

- Hatéves koromtól tanulok zenélni, trombitával kezdtem. Mint minden egészséges önbizalommal rendelkező gyermek, én is szerettem volna megvalósítani önmagam, és amikor meghívtak egy-egy zenekarba, azt hittem, ez lesz az igazi lehetőség számomra. Csakhogy egy idő után kiderült, nem tudok már hozzáadni semmit ahhoz a zenéhez, és nekem sem adta meg azt az elégedettséget, amit kerestem. Több kanyar után tértem vissza a kiindulási ponthoz. Azokat a hajtásokat fogtam össze és eresztettem neki új gyökeret: megalakítottam első zenekaromat. Akkor trombitával, huszonöt évvel ezelőtt pedig szaxofonra váltottam. Így valósítottam meg azt a zenei stílust, amit azóta is hitelesen képviselek.

- Gyakori a váltás életében?

- Nem feltétlenül, ezt mindig az élet hozza. Az kétségtelen, hogy a zenében vannak olyan hangszínek, amiktől nem tágítok. A váltás nálam soha nem gyors, inkább óvatosan, kísérletezve, olykor hozzátéve, nem elvéve keresem az új hangzásokat. Gyakori váltásokról nem beszélnék, de ha váltok, akkor változik körülöttem sok minden.

- A magánéletében is?

- A család összetételében nem tervezek változást, szülőkre, nagyszülőkre vigyázunk. S hogy korosodunk és e közben változunk? Együtt tesszük, figyelve páromra, korrigálva hibáinkat. Az egész élet színház, a közönséget nem ismerem még! - ez idézet egyik versemből. Ezt az állandó és nem általános változást, amiben élünk, észre kell venni! Meg kell élni, hisz élni lehet, nem csak muszáj! Legalábbis megpróbálni megfelelni! Mi történik, amikor a fiam kirepül a családi fészekből, hiszen most 24 éves? Elfogadom. Hiányzik majd. Amikor tizennyolc lett, írtam neki egy verset. Kezdtem a megszületése előtti időszakkal, mikor édesanyját megismertem, folytattam napjainkig. Próbáltam kitérni apró részletekre, olyan momentumokra, amire ő is emlékezhetett, csak nem biztos, hogy úgy élte meg, ahogy mi. Befejezésként felajánlottam neki az örökös tagságát a családban, és biztosítottam róla, hogy ránk mindig számíthat!

- Nem csak a zene, a vers és a fotózás is izgatja. Komplexen láttatja a világot. Művészeknél ez nem ritka, de az már igen, hogy ön mindegyiket művészi szintre emelte. Mi izgatja egyáltalán? Minden művészeti ágból ugyanaz, vagy más-más, és ez az, ami igazán érdekes?

- A természet érdekel és a természetesség. Ezek megérintenek, és ha ezekkel kapcsolatban valamit észreveszek, és a természet is hagyja, hogy megismerjem, akkor elindulok a jelenség felé, és boncolgatom. Nagyon szeretem a képzőművészeket. Meghajlok nagyságuk előtt. Elfogadok sok mindent. Van, amit csodálni szeretek, van amit művelni. Ha például a versről beszélünk, azt mondom, annak is van zeneisége, lüktetése. Mint tudjuk, dobokon van a zene. A legősibb hangszerünk a dob, és ha megnézzük a különböző zenei irányzatokat, láthatjuk, hogy sokszor a lüktetés, azaz a dob viszi a prímet. A versnél ugyanezt érzem. A vers számomra fenséges dolog. Egy kézfogás, egy vezetés. Hogy megszületik egy pársoros vers barátaimnak, egy kedveskedő fricska, az egy ajándékkosár. Ajándék magamnak is, de talán annak is, akinek szánom. A fotózás során nem csak az embereket fotózom, nem csak a hétköznapi életet. A természet vonz. Mondtam már: amit megenged a természet magából. A napokban például ötven fotóból álló, Kínát bemutató tárlatom nyílik. Csoda, amit megláthattam a világból. De nem kell olyan messzire menni. Maradhatok Magyarországon, vagy saját kertemben is. Ott is láthatok olyan csodát, amit nem fedezhet fel mindennap az ember. Fényképezőgép mögé bújva egészen más a világ.