Lakatos, taxis és pincér is volt - Beszélgetés Csáder Dezsővel

- Igazából nem nekem kellene magamról mesélni, hanem a barátaimnak. Például Pintér Józsinak, aki régi kollégám, és aki mindig azt szokta mondani: még a rosszkedvű bolti pénztárost is szóval tartom addig, amíg el nem mosolyodik...

- Mégis, miként került kapcsolatba a renddel?

- Géró Gabi barátom, amikor gratulált, azt írta az sms-ében: nem én találtam meg a rendet, hanem a rend engem. Évekkel ezelőtt, a már említett Pintér Józsi barátom ismertetett meg Stiplitz Árpád atyával, ferences rendi szerzetessel. 

Soha nem volt idegen számomra az, hogy másokon segítsek. Többen megkérdezték már: nem gondolom, hogy kihasználnak? 

Örülök, hogy segíthetek - ezt szoktam erre válaszolni. De hát az az illető pofátlanul szemtelen volt veled! Lehet, de akkor is segítségre szorult...

A kívülálló számára meglehetősen misztikusan hangzik ez az egész. Először a számomra is az volt, de a lényeg nem a külsőségekben van. 

A rend egy karitatív szervezet, amely húsz éve települt vissza hazánkba. Ez idő alatt 200 kamionnyi adományt osztott szét a külföldi adományozók és a magyar segítők jóvoltából. 

A rend nem támogat alapítványokat, közvetlenül a rászorulókhoz juttatja el az adományokat.

Amíg számos embernek az a legnagyobb gondja, hogy hány millióval csökkent a jövedelme, addig manapság is vannak olyan gyerekek, akik éheznek, akiknek ritka ajándék a sorstól, ha jól tudnak lakni. 

Tudom, mindez patetikusan hangzik, de ettől még igaz. A karitatív munka nem merül ki abban, hogy - ha tehetem - esetleg anyagilag támogatok valakit. Sokszor az is segítség, ha meghallgatom az illetőt, és kibeszélheti magából a búját-baját. 

Én soha nem megyek el úgy senki mellett, hogy ha látom, szomorú, meg ne kérdezzem: mi bántja. 

A karitatív munkának része a közvetítés is; az, hogy a tehetős vállalkozónak megmutassam, kinek segíthetne. Az emberek ugyanis ezzel is úgy vannak, mint az adóval. 

Sokkal szívesebben adakoznak, ha tudják, hová kerül a pénzük. Ha pedig az ember belenéz egy éhező gyerek szemébe, amikor a vajas kenyeret a kezébe adja, akkor egész életre ki van fizetve.

- Vallásos?

- Keresztény családból származom. Gyerekkoromban, mint tősgyökeres fehérvári, ministráltam is a ciszterci templomban. 

A vallásos neveltetés önmagában azonban nem predesztinált arra, hogy egyszer a Lázár-rend lovagja legyek.

- Ha a másik vállára teszem a kezem, és megkérdezem tőle, hogy segíthetek-e, akkor - főleg férfitársaságban - furcsán néznek az emberre. Mintha nekik nem hiányozna a baráti szeretet. 

Pedig a jó szó, a baráti biztatás nem kerül semmibe. Egy régi kollégám még ma is emlegeti, hogy évekkel ezelőtt, amikor nagyon maga alatt volt, azt tanácsoltam neki: ne törődjön semmivel! 

Menjen haza, kenjen egy zsíros kenyeret, töltsön egy pohár bort, üljön ki a teraszra, és gyönyörködjön az unokáiban. Egyszerű tanács volt, mégis segített... 

Persze, válság van, amelynek a hatása alól kevesek tudják kivonni magukat. Ám ettől még lehet boldog az ember, és érezheti jól magát a bőrében. Annál is inkább, mivel csak egy életünk van.

- Ön soha nem szorul segítségre?

- Biztosan előfordult már, hogy nekem is elkelt a segítség. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem szívesen kérek! Ha viszont valaki valóban a barátom, akkor az észre fogja venni, hogy szükségem van rá.

- Ezek szerint elégedett ember...

- 59 éves vagyok. Elváltam, de van két gyönyörű lányom! Néhány éve kiköltöztem egy Fehérvár közeli tanyára. Egyedül élek, de nem magányosan. 

Van két kutyám, két macskám, a pincében borom, a kamrában tábla szalonnám. Soha nem vágytam arra, hogy tízmillió forint legyen a bankszámlámon. 

A legjobb barátaim gyakran meglátogatnak, és olyankor beszélgetünk; nem politikáról, de még arról sem, hogy kinek milyen autója van. 

Arról beszélünk, hogy kinek segíthetnénk. Géró Gabi barátom például egy kis amatőr színtársulatot szervezett, amellyel kórházakba járnak. Pintér Józsi pedig adományok kiszállításában segédkezik.

- Miként fér bele a másokkal való törődés az életébe?

- Kell, hogy legyen félóránk másokra is! Nem helyes megkérdezni, hogy vagy, aztán mire az illető szólna, már el is futottam. Sok mindent kipróbáltam. 

Az életem egy szakaszában lakatos, taxis, pincér is voltam. Így, ha pénzt nem is tudok adni, tanácsot talán igen. Az embernek észre kell vennie, hogy szükség van rá. 

Egyébként is, mi mást csinálhatnék? Unokám sajnos még nincs... Átlagos ember vagyok. Nem lett belőlem sem élsportoló, sem zenész, de ha tudok, segítek. Miért ne tenném? 

Ettől persze sem a bankok nem adnak könnyebben hitelt, sem a gyárakban nem lesz több munkahely. 

De ha a bankok és a gyárak élén sok olyan ember lenne, aki hasonlóan gondolkodna, akkor a világ mégis másmilyen lenne.

- A szavaiból úgy tűnik, a barátság is fontos érték az ön számára.

- Ma már ott tartunk, hogy sok ember szinte ölni tudna öt forintért is. Állandó harc lett az élet. Én, ha egy igaz barát a vállamra teszi a kezét, rögtön megnyugszom. 

Nagyon fontos, hogy az embernek legyenek barátai, akik nem tévesztendők össze a haverokkal vagy az üzlettárssal. Sok ember van, akinek egyetlen barátja sincs. Ők nem is sejtik, milyen csodálatos érzéssel maradnak szegényebbek.

- Szép, amit mond, de miként egyezteti össze azzal, hogy ön mégiscsak vezető?

- Pedig nem lehetetlen! Egyszer egy beosztottamat rajtaérték, hogy ittasan jött munkába. Megkérdeztem tőle, mennyit ivott. Csak két felest - mondta. És neked csak ennyit ér a családod? - kérdeztem. 

Az illető azóta is itt dolgozik. Amikor először neveztek ki főnöknek, 150 ember került a kezem alá. Százat nyugodtan ki lehetett volna rúgni. 

Az lett volna az egyszerűbb. Mégsem tettem. Az, hogy vezető vagy, nem csak felelősség, de lehetőség is. 

Mindazonáltal ne gondolja, hogy nincs bennem keménység. A Lázár-lovag küzdeni, harcolni is kész azokért, akik nem képesek megvédeni magukat.