Különös sors: üzletemberből atya

Két élete van. Vagy mégsem? Talán egy évtizeddel korábbi találkozásunkkor mondta Kis Ulrich: Az emberi élet mindig egy egység.

Ő tizennyolc évig habozott, hogy engedjen-e Isten hívásának. Bujkált előle, végül mégis eléje állt. Isten előbb is elküldhette volna jeleit - vélekedett -, de várt. Végül is azzal, hogy Ulrich atya tapasztalatokat gyűjtött a luxuscikkek eladásának piacán, olyan ismeretekkel gazdagodott, ami egyházának előnyére vált.

Kis Ulrich világcégek eladási és marketingvezetőjeként dolgozott a 80-as évek elejéig Párizsban és Svájcban. Akkor önálló céget alapított, saját parfümöt dobott piacra - így kapta a parfümös atya nevet -, de egy év alatt tönkrement. Ezt megelőzően is tudta, hogy váltani kell, mégis hosszú idő telt el addig, míg a nemzetközi nagyvállalatok felső vezetője a szerzetesi életre áttért. Talpraállás. Feltámadás. Számára a húsvétnak többrétegű jelentése van. A feltámadás érzésén keresztül értette meg, hogy a húsvét nem pusztán bibliatörténeti megemlékezés.

- Utazásai során sok országban járt húsvéti ünnepek idején. Életének különböző szakaszaiban, lelki fejlődésének állomásain ezek nagyon különbözőek lehettek, de bizonyára külsőségeikben is.

- Különbözőek voltak, de én ezt természetesnek vettem. Egész életemben nemzetközi légkörben mozogtam. Jártam húsvétkor Ausztriában, Olaszországban. Egyszer véletlenül az anglikán egyház liturgiáján is részt vettem, mert nem tudtam megkülönböztetni a katolikustól. Csodálatosak voltak Assisiben a ferencesek ünnepei szent egyszerűségükben. Amikor Párizsban éltem, mindig elmentem az ortodox húsvétra a katedrálisba, és elbűvölt ennek a liturgiának a szépsége, de ezzel kapcsolatban leginkább az nyűgözött le, amikor a szertartás végén kiözönlöttek az orosz hívek az utcára, egymás nyakába borultak, és elmondták az ilyenkor szokásos köszöntést: Krisztus feltámadt! Krisztus valóban feltámadt! Köszöntésükben volt valami megkapó. Ez a köszöntés nem csak egy egyszerű, kegyelemteljes gesztus volt. Őszintén átérezték, komolyan gondolták. Amikor őket néztem, azt gondoltam, ha az oroszoknak ekkora hitük van, egy napon fel fognak szabadulni a kommunizmus alól.

- Ezek szerint az egyház már akkor is közel állt önhöz, amikor még kozmetikumokkal, luxusórákkal, ezüst evőeszközökkel üzletelt a világban?

- Pici gyermekként berlini nagyanyám ismertetett meg Istennel, az ötvenes évek Magyarországján iskolásként pedig egy takarítónőnek álcázott apáca járt hozzánk, ő tanított engem és barátomat hittanra. Miután nyugatra menekültünk, bekapcsolódtam a Pax Romana mozgalomba. A húsvét számomra húsz éven keresztül azonos volt ennek a szervezetnek a kongresszusaival Rómában. Ehhez kapcsolódik életem legmeghatározóbb élménye. 1968 húsvétját is Rómában töltöttem löweni diákként a Pax Romana 10. jubileumi kongresszusán, és B. Kiss Gellért atya, aki később a magyar ökumene kiemelkedő egyéniségévé vált, akkor pedig a római bencés egyetem rektora és a Katolikus Szemle rangos magyar folyóirat főszerkesztője volt, tartott egy misét a katakombákban. Ezen a misén kaptam meg hivatásomhoz az első lökést. Abban a pillanatban, amikor felemelte a kelyhet, éreztem, nekem kéne ott lennem. A hívást akkor kaptam meg először, de még húsz évig bújkáltam az Úr elől.

- Miután belépett a jezsuita rendbe, történt a húsvéthoz kötődő érzéseiben változás?

- Gyökeresen megváltozott minden. A novíciátus legelején tartott nagy lelkigyakorlaton értettem meg, mit jelent a húsvét valójában, mit a feltámadás. Szent Ignác ezt a lelkigyakorlatot négy hétre osztotta. Az első hét életgyónással végződik, elvetjük a bűnös életet, és kinyilatkoztatjuk, hogy Istenhez akarunk csatlakozni, a következő három hét pedig Jézus életének értelmezésével zajlik. Ebből az első hét a születésé, a gyermekkoré, a második a passióé, a szenvedéstörténeté. A harmadik héten a feltámadás megértésére kerül sor. Nagy örömmel kezdtem a feladat végrehajtásához. A születés értelmezése nem jelentett gondot, a passiót nagyon mélyen át tudtam élni, és azt gondoltam, ezek után a feltámadás megértése gyerekjáték lesz. De nem így volt. Ültem hajnalban a szobámban, kerestem a gondolatokat, nem történt semmi. Nem jutott más eszembe, imádkoztam az Úrhoz. (Ez Kanadában történt, indiánnyár idején.) Talán furcsán hangzik, de jobb híján azt kértem imámban: nem tudok a feltámadásról elmélkedni, küldjön nekem az Úr egy csodálatos napfelkeltét. Ha hiszik, ha nem, két másodpercen belül fantasztikus színek jelentek meg az égen. Kirohantam a lelkigyakorlatos ház ősparkjába, és földbe gyökerezett a lábam. Nem lehetett ráismerni a tájra. Nem egy szokványos napfelkeltét kaptam. A környéken lévő csúnya bádog tetejű házak úgy ragyogtak, mint valami ékszerdobozok. Elmeséltem ezt a lelki vezetőmnek, aki mosolygott, és csak annyit mondott: fogadja el, amit kapott. Higgyen saját tapasztalatának. Másnap reggel megint ott álltam az ablak előtt, és mintha mi sem történt volna előző reggel, megint béna voltam. Kértem megint az Urat, adjon ráadást bizonyságul. Adott. Ugyanolyan gyönyörűt, mint előző nap. Különös, de ezt követően soha többé. A lelkigyakorat végén volt egy megosztás, amikor átadtuk egymásnak az élményeinket, és kiderült, hogy minden résztvevőnek volt egy ehhez hasonló nagy felszabadító élménye. Nekem ezt a napfelkelte jelentette, másnak más. Vagyis a feltámadás mindeki számára mást jelentett. Megtapasztaltunk azonban valamennyien egyfajta szabadságot. Ez tudatosodott akkor bennünk: a feltámadás szabadság, korlátaink elfogadásával. Számomra ezt megelőzően a húsvét egy szép liturgia volt. Látványosság. Egy nagy színdarab. A passiójátéknak méltó befejezése. A kanadai lelkigyakorlat óta azonban valós Istenélmény az alapja.