Hagyományos találkozások a születésnap alkalmából

A korábban a magyar hoki pápájának nevezett sportvezető a közelmúltban töltötte 72. életévét, Kolozsvári Imre szervezésében ezúttal is találkoztak a megszokott, fehérvári étteremben. Ilyenkor órákat töltenek a régi emlékek felidézésével, valamint természetesen a Hydro Fehérvár AV19 mostani szereplése is témát szolgáltat, a három sportvezető is várja a rövidesen rajtoló rájátszást.

- Évente többször találkozunk, főként a hazai meccseken, de Gábor születésnapja mindig biztos dátum az összejövetelre. Sokat dolgoztunk együtt, 2009-ben kerültem a fehérvári hokisokhoz, először támogatóként, később elnökségi tagként, utóbbi feladatkörben az új klub megalakulásáig, tehát 2017-ig dolgoztam. Az egyesülettől azóta sem szakadtam el, az elnökségben már nem vagyok szereplő, a felügyelőbizottságban viszont most is tevékenykedem. Valamint Gábor felkérésére az akadémiát működtető alapítványban kuratóriumi tagként dolgozom - mondja Kolozsvári Imre.

Tóth István nyaranta látja vendégül a társaságot, bográcsban készít különleges, paprikás krumplira emlékeztető, mégis kicsit más ételt tésztával, slambucot. A téma természetesen akkor is a hoki, az ICEHL szeptemberi rajtja. Valamint a nyár végi eseményen biztosan értékelik majd az előzőleg záruló, nyári, párizsi olimpiát, továbbá a 2024-es, labdarúgó Európa-bajnokságot.

- Húsz éven át dolgoztam Ocskay Gáborral, 1997-ben lettem az anyacég, az Alba Volán Zrt. vezérigazgatója, valamint a sportklub társelnöke – jegyzi meg Tóth István. – Öt éve mentem nyugdíjba a közlekedési vállalattól, a jégkorong-szakosztály önállóvá vált, tehát kilépett az Alba Volán SC-től. A sportklubnál maradtak az öttusázók, a sportlövők, valamint vívó-szakosztályt alapítottunk, közben társelnökből elnök lettem. A hokisokkal nagyon sok sikerben volt részünk a két évtized során, akadtak összezördüléseink, de mindig hatékonyan, a fehérvári és a magyar hoki érdekeit szem előtt tartva dolgoztunk együtt. Vagyunk még néhányan, akik azon munkálkodtunk, hogy Gábor szakmai elképzeléseihez a feltételeket megteremtsük. Ő is rohangált szponzorok után, ezt tettük mi is az egyesület vezetésében, a klubnál negyven éven át ügyvezetőként dolgozó Sárvári László is rengeteget tett a klubért, a háttérmunkát tökéletesen vezényelte. Ocskay először velem közölte az elképzelését, hogy az osztrák bajnokságban kellene szerepelnünk, mert ki kell lépni az itthoni közegből, azonban jelezte, a feltételek megteremtése lehetetlennek tűnik. Mondtam, tegye le az üzleti tervet, ami tőlem telik, megteszem. A közlekedési cég adta a bankgaranciát, valamint a teljes kapcsolatrendszeremet bevetettem. Akkor még nem tudtuk, mibe vágunk bele, ma már azt mondom, meg kellett lépnünk, hogy a fehérvári hoki ilyen magasságokban kerüljön. Két éve osztrák döntőt vívott a csapat a Salzburggal, majd indult a Bajnokok Ligájában. Nem kérdés, a 2007-től datálódó, EBEL-es szereplés nélkül nincs sapporói csoda 2008-ban, egy évvel később A-csoportos szereplés Svájcban, valamint nincs a mostani, fehérvári sikercsapat és új multicsarnok sem. Persze, a válogatott akkori sikereiben a Kercsó Árpád nevelt dunaújvárosi hokisok is elévülhetetlen érdemeket szereztek.

Ocskay szerint fontosak ezek a baráti találkozások, a közös emlékek elkísérik őket életük hátralevő részében.

- Amikor a kilencvenes évek végén elkezdtük a munkát, csak álmodtunk bajnoki aranyról, egy évvel később ezüst lett, 1999 tavaszán pedig a nyakunkba kerültek a legfényesebb érmek. Összesen 11 bajnoki aranyat szereztünk, többször nyertünk Magyar Kupát, Szuperkupát. Közben fogadtuk Kanadát a Raktár utcában, háromszor rendeztük a Kontinentális Kupa döntőjét. Már az osztrák bajnokságban, az EBEL-ben szerepeltünk, amikor Winter Classicot szerveztünk Budapesten, a Vajdahunyad váránál, a Városligeti Műjégpályán, elképesztő díszletek között. Előtte is akadnak nagy volumenű események, B-csoportos vb-t szerveztünk 2002-ben, majdnem fel is jutottunk a legjobbak közé a fehérvári csarnokban, a döntőben a dánok vertek bennünket, akik azóta is őrzik tagságukat az elitben, ahol a magyar válogatott is háromszor megfordult az utóbbi másfél évtizedben. A fehérvári és az újvárosi fiúk mellett a honosított korongosok, a dunaszerdahelyi Sille Tamás, a kanadai Omar Ennaffati, az amerikai Holéczy Roger, később Frank Banham és Andrew Sarauer is meghatározó szerepet töltött be a nemzeti együttesben. Ők klubszinten mindannyian nálunk szerepeltek, Fehérváron. Az osztrák ligában való indulásunk és megmaradásunk az immár a nemzetközi szövetségi svájci központjában, a női hokis szekcióban tevékenykedő Elekes Szentágotai Blankának is nagyban köszönhető, anno ő hozta össze a tárgyalásokat az Erste Bank Eishockey Liga vezérkarával.  Az alapötletet a hazai szövetség főtitkára, Kovács Zoltán adta, megtudta, hogy az egy évvel korábban csatlakozó, szlovén Acroni Jesenice után az Olimpija Ljubljana is beadta nevezését, 2009 őszén kilenc klub startol, ami nem néz ki jól. Eljött tehát a pillanat, hogy nekünk is érdemes lenne neveznünk, tizedikként. Ha akkor nem lépünk, később aligha tudtunk volna csatlakozni a ligához. Volt egy jelentős szponzorunk, aki a Kontinentális Kupa négyes döntőinek megrendezése után jelezte, ha nem lépünk magasabb ligába, nem tud tovább támogatni bennünket. A lényeg az volt, hogy mindig magasabbra törtünk.