A serpák is feljuthatnak a csúcsra!

– Miért lett annyira kedves helyszíne az életének a fehérvári Csónakázó-tó és a Velencei-tó?
– Az elsők között voltam, akik a Csónakázó-tónál kajakba ültek 1969-70-ben a Thorday Levente tanár úr, majd Kovács László vezette edzéseken. Az igazi, tudatos nevelés azonban Dunai Pista bácsi Agárdra kerülésével kezdődött el számomra. Nem véletlenül használtam a nevelés szót, hiszen a legfontosabb szempontot az emberré válás jelentette, az szinte mellékesnek bizonyult, hogy mellette megtanultunk gyorsan kajakozni. Persze ez csak visszanézve, bölcsebben, 66 éves fejjel világosodik meg ennyire. Emlékszem arra a nagyszerű csapatra, amelyet a VVSI-ből kinőve Pista bácsi az egykori Köfém-ben edzett tovább. A tíz-tizenöt fős gárdából mindenki valamilyen bajnok lett, én is nyertem kétszer magyar bajnokságot, de az évek során többen ifjúsági Európa-bajnoki címet érdemeltek ki. A legsikeresebbnek a saját nevelésű Kovács Zoli és a Vácról hozzánk került Fidel Laci bizonyult, ők voltak az elsők a Velencei-tóról, akik három, illetve öt alkalommal is felnőtt világbajnokok lettek, sőt, Laci egy olimpiai ezüstéremmel is büszkélkedhet. Köztünk szövögette álmait, és indult példaértékű életútjára Gál Józsi és Fa Nándi, akik mindig magasra tették a mércét nekünk, de nyugodtan mondhatom, az egész országnak. Ezek abszolút értékek. Ha Nándi több mint 63 évesen, szólóban ötödször kerülte meg a Földet egy vitorlásversenyen, akkor nekünk sem szabadna – persze a saját területünkön – kevesebbet nyújtani.

– Nem lehetett könnyű olyan sok nagyszerű sportember mellett versenyezni, hiszen ez óhatatlanul vereségekhez vezetett…
– Harminc éve tagja voltam egy olyan négyesnek, amelyben Fa Nándor, Horgos Lajos, Molnár Ferenc mellett kajakoztam, a győztes hajóban pedig Fidel Laci, Kovács Zoli előtt a Magyar Olimpiai Bizottság jelenlegi elnöke, Gyulai Zsolt, és a mostani Honvéd vezetőedzője, Csipes Feri lapátolt. Nekik számtalan olimpiai és világbajnoki címük van. Szóval nem mindegy, ki veri meg az embert.

– Az ön különleges utazásai is elsősorban a vitorlázáshoz kötődtek?
– Már a Szent Jupát kialakításánál és próbaútján segédkeztem barátaim mellett, aztán az Alba Regia építésénél mindvégig Nándi mellett dolgoztam. Az 1990-91-es BOC Challenge szóló földkörüli vitorlásversenyen én voltam az egyszemélyes szárazföldi segítő „csapat”, és így ott lehettem a Newport, Fokváros, Sydney, Punta del Este állomás kikötőiben, majd a verseny után már én is a fedélzetre léphettem, és így a hazafelé vezető úton begyűjthettem egy óceáni átkelést.

– Miért váltott a kerékpározásra?
– Járműgyártási üzemmérnökként egy nagyszerű fehérvári csapathoz kerültem, az országban az elsők között építettünk mountain bike kerékpárokat. Még ma is sok fut azokból a MATAI néven gyártott bringákból.

– Miért éppen MATAI lett a neve?
– Tajvanban kerékpáralkatrészt gyártó üzemeket látogattunk meg 1992-ben, ismerkedtünk a gyártás tervezésével, a kivitelezéssel, majd megrendeltük az első konténernyi alkatrészt. Az összeszerelés már Magyarországon történt, tehát az egy magyar-tajvani produkció volt, azaz: MATAI.

– Ezért alapította meg a Vitál Club Sportáruházat?
– A székesfehérvári Királysoron először romos vályogházakat béreltem, majd ezeket meg is vásároltam. Nagyon sok munkával lebontottuk őket és kialakítottuk a ma ismert helyszínt, ahol három családi házat építettünk össze, és töltöttünk fel országosan is egyedülálló árukészlettel. Így lettünk a természetben űzhető sportok négyévszakos szakáruháza. Nagyszerű csapatot sikerült toboroznom és kiképeznem, de sajnos nagyon sokan gondolták úgy, miután nálunk kitanulták a szakmát, hogy önálló üzletbe kezdenek. Persze hamar rá kellett jönniük, hogy a sportszer-kereskedelem nem csak annyiból áll, hogy valamit megveszek tíz forintért a nagykerben, aztán tizenkettőért eladom. Kevesen vannak talpon a távozók közül, és akadt, aki azóta már visszajött a Vitálba dolgozni.

– A kerékpározás vezette az új kalandok felé?
– Mészáros Jancsi, majd Szabó Attila ultratriatlonistákat követve, kerékpáros expedíciók tagjaként hónapokat töltöttem az ausztrál sivatagban. Velük együttműködve én is szert tettem némi ismertségre, és részese lehettem a kalandjaiknak. Két könyvet írtunk és filmeket készítettünk. Miután hazajöttünk, fellelkesültem, és kajakos létemre 43 éves koromban teljesítettem a nagyatádi eXtremeMan versenyen a távot, ami 3,8 kilométer úszást, 180 kilométer kerékpározást és 42 kilométer futást jelentett. Az áruház nyitásával nagyjából egy időben alapítottam meg a Vitál Club Sportegyesületet. Kezdetben kerékpáros és triatlon szakosztályaink voltak, de mára inkább a kajak-kenura összpontosítunk Fidel Laci barátommal. Egyik legnagyobb fegyvertényem, hogy ezt a kiváló kajakost vissza tudtam csábítani edzőnek. Kiváló eredményeket ért el trénerként is, de a nagy és a kis egyesületek között lévő eltérő megítélésnek sajnos érezzük a káros hatását. Szeretnénk, és tudnánk többet használni, jobb feltételek mellett. Az edzések mellett szabadidő szakosztályunkkal be szeretnénk mutatni Fehérvár és a környék bejárható vizeit, élővilágát. Célunk, hogy a hozzánk kerülő gyerekek megismerjék és megszeressék a környezetünket, mert ha ez sikerül, meg is óvják majd. Az épített és a természetes vízi világ összetartozását, a környezetvédelem fontosságát tanítjuk.

– Mi foglalkoztatja manapság? Mi az, ami még motivál egy ilyen aktív „nyugdíjast”?
– Öt plusz öt évre kibéreltük a várostól a Koronás Park fejépületét, ahol az egyesületünknek konditermet és a nyári táborokhoz klubhelyiséget rendeztünk be. Minden hónapban egy ismert személy tart előadást, élménybeszámolót. Helyet kap benne a sportmúzeum, ahol a fehérvári élsport tárgyi emlékeit mutatjuk be. Vízi sportoló barátaim mellett öttusázók, birkózók ajánlottak fel érdekességeket, de kapunk emléktárgyat például a néhai Demeter Vili bácsi családjától is. De mindennél fontosabb, hogy három gyönyörű felnőtt lányom és egy fiam van, már mindegyikőjük önálló életet él: velük szeretnék minél többet „egy hajóban evezni”.

– Melyik az a történet, amelyik a legjobban kifejezi Szipola Antal elmúlt évtizedeit?
– Amikor Mészáros Jancsival hazafelé tartottunk a Perth és Sydney közötti kerékpáros expedíciónkról, Bokodi Béla újságíró barátunk egy-egy lapot adott nekünk a reptéren, arra kellett felírni a gondolatainkat. Én azt írtam: „Hillary felvitte magával Tenzinget a csúcsra, talán így akarta elismerni, és megköszönni a munkáját. A serpák élete azonban nem mindig vidám. Életem, sportpályafutásom során kiszolgáltam néhány jelentős, és kevésbé fontos Hillaryt. Megismertem a sikerhez vezető utat és annak jellemformáló hatását. Lihegtem a fehérvári kajakos világbajnokok nyakán. Segítettem formába ölteni Fa Nándi álomvilágát és egy kicsi biciklizés után most itt ülök Mészáros Jani mellett, úton hazafelé Sydneyből a londoni repülőtéren. Remélem, hogy használtam nekik. Segítettem elérni a céljaikat, és talán közel jutottam a magam privát csúcsaihoz”.