A jégkorongozó Orsó László lánya sportcsaládban cseperedik

A felesége és a lánya ülőhelyi szektorban, ellenben a családfő, Orsó László szemközt, az állóhelyi részlegen, az eredményjelző mellett, a B-középhez közel, állva nézte a fő műsorszámot. A gálameccset, az Andersen Liga all star együttesének és a DAB tíz évvel ezelőtti bajnokcsapatának összecsapását a jégcsarnokban.  Azt mondja, így pár mondatot pluszban válthatott a régi drukkerekkel, cimborákkal is.

- Remek ötlet volt a rendezvény, örülni kell minden, ilyen eseménynek, ami a sportágat népszerűsíti, valamint esély ad azon sportemberek megünneplésére, akik hozzátettek ehhez az ötven esztendőhöz – mondja Orsó László. – Jó látni azokat az arcokat, akikkel együtt nőttünk fel, közös élményeket, közös kudarcokat gyűjtöttünk. Mert utóbbiból is volt, de természetesen ilyenkor mindig a szép dolgokra emlékezünk.

Tinédzser lánya kézilabdázik, a Dunaferr korosztályos együttesének kapuját őrzi. Kérdezem, ha a gyerek mondjuk tíz évvel később születik – amikor már a női jégkorong egyre nagyobb szeletet hasított ki a hazai sportok tortájából -, lehetséges, hogy Virág a kézi helyett esetleg a jeges sportot választja, édesapja határozott nemmel felel. „Lány, ebből következően ne foglalkozzon férfiak számára kitalált sportággal. A kézilabda is kemény, harcos, de a hoki más. Mivel a nejem, Ferling Bernadett kézilabdaedzőként dolgozik – ugyan más klubnál tevékenykedik -, napi szinten tud segíteni, tanácsot adni a gyereknek. Én a hokiban nem tudnám istápolni, ha az én sportágamat választotta volna, mert a pályafutásom befejezése óta nem vagyok benne a jégkorongban. A párom gyakorló tréner, naponta vezet edzéseket, szakkommentátorként is tevékenykedik, benne él a sportágban. A lányom a mezőnyben nem találta meg a számítását, kapusként próbál érvényesülni, szerintem tehetséges, valamint fontos, hogy szereti, örömét leli benne. De az majd később derül ki, meddig juthat, ha fizikálisan utoléri a többieket, lehet élsportoló. A kézilabda a nők tekintetében sokkal elismertebb, mint a hoki, karrier és egzisztenciális oldalon is más lehetőségeket ígér. Örülnék, ha megvalósítaná az álmait, ez fontos egy szülőnek. Nem csak azért, mert Dettivel sikeresnek számítottunk a magunk szakterületén, nagy öröm látni, hogy a 14 esztendős lányom minden nap örömmel megy edzésre. A testmozgás döntő, minden apukának és anyukának javaslom, kövessenek el mindent, hogy a gyerekük sportoljon, tartást, önbizalmat ad, közösségi létre nevel. Én a hokis pályafutásom befejezése után az élet más területen igyekeztem és igyekszem érvényesülni, gumis műhelyt üzemeltetek Újvárosban másfél évtizede. A munkám révén részben kapcsolatban maradtam a hokival, a régi társak hozzám járnak a műhelybe.

Azt mondja, nem gondolkodott abban, hogy edzősködni kezd, tudta, a civil életben kell majd érvényesülnie.

- Nem kizárt, hogy gyerekekkel dolgozhattam volna, mint sok társam az országban, akik pályafutásuk végeztével maradtak a palánk mellett. Amikor én 2008 nyarán befejeztem, még nem volt szó a társasági adó támogatásokról, tehát a magyar sport közel nem volt ennyire jó helyzetben, mint most, három évvel később vezették be ezt a lehetőséget. A nálam másfél évtizeddel fiatalabb hokisok több lehetőség közül választhattak, ha az élsport közelében akartak maradni. De ismétlem, nem bánom, hogy másfele vitt az utam, jól érzem magam a bőrömben.

A lánya meccseire természetesen jár, szurkol Virágnak és csapatának. „Évekkel ezelőtt nem látogattam a bajnoki találkozóit, de az utóbbi időszakban megyek, ha tudok, a nejem természetesen korábban is ott volt minden összecsapáson, ha ideje engedte. Nem akarok olyan szülő lenni, aki nem ért hozzá, mégis üvölt a lelátón, mit csinált jól, vagy rosszul a gyerek. Természetesen bosszant, ha veszítenek, emiatt szomorúnak látom, de nem teszek megjegyzést.” 

A régmúltba révedünk, a hokis pályafutás kezdeti időszakára. Azt mondja, elképesztő változáson ment át a sportág, minden tekintetben.

- Más a sebesség, sokkal gyorsabb minden. Olyan botokat fogok a kezembe - ha néha kimegyek meccset nézni, pár mondatot váltok a pályáról lekorcsolyázó sportolóval -, amelyek teljesen különböznek azokól, amiket mi használtunk. Mi fa ütőkkel játszottunk, ma már karbonból készülnek az eszközök. A közelmúltban jártam Fehérváron, az ICEHL-ben érdekelt csapat meccsét tekintettem meg, jó volt összefutni ott is a régi társakkal. Kíváncsi voltam, milyen iramúak a derbik az osztrák bázisú bajnokságban, nos, rendkívül magas színvonalú, pörgős, gyors a játék. A Volán akkor csatlakozott az EBEL-hez, amikor én szögre akasztottam a korit Újvárosban, azóta ritkán jártam meccsen a koronázóvárosban. Mivel Dunaújvárosban dolgozom, Rácalmáson élek a családdal, logikusabb volt, ha a DAB meccseit látogatom, az Erste Ligában. Oda sem megyek gyakran, otthonülő típus lettem, a famíliával töltöm az estéket. A tévében sok hokit nézek, az NHL összecsapásait, valamint a válogatottat felkészülési meccseken is, a világbajnokságokon különösen figyelem a nemzeti együttest, de a bajnoki találkozókat is. Követem a sportág eseményeit, leginkább az érdekel, az adott egyesületek hogyan építik fel a csapatot, az egyes játékosokat.

Mosolyogva jegyzi meg az első találkozást a mesterrel, Kercsó Árpáddal. Tavasz vége volt, közvetlenül a nyár előtti időszak a suliban, a szakember ellátogatott az általános iskolába, ahol érdeklődött, kinek lenne kedve jégkorongozni.

- Bejött az osztályba, azt sem tudtuk, miről van szó. A tréner azzal indított, közöttünk ki jó futballista? Páran feltettük a kezünket, én is, ma is úgy gondolom, akkoriban jól ment a foci. Gyorsan kiderült, Kercsó azért kezdte a labdarúgással, mert úgy volt vele, aki ügyes a labdával, az lesz a koronggal is. A focit is szerettem, a gyorsaságom és a magasságom miatt szerintem támadóként ott is juthattam volna valamire, de a futball gyorsan kikopott az életemből. Osztálytársam nem jött hokizni, de az évfolyamból igen, Tőkési Lajos, Simon Csaba, valamint a környékbeli iskolákból többen érkeztek, az 1975, 1976, 1977-es korosztályból. Tokaji Viktor volt a legfiatalabb, ezért ő kevesebbet játszott, kölcsön is adták, ami hasznára vált, a küzdelem megedzette, az egyik legokosabb, legjobb magyar védő lett belőle. Emlékszem, nyáron, a tűző napon mentünk edzeni, Sinya, azaz Simon Csaba hozta a vállán a korcsolyát, hogy lélekben már készüljön a télre, amikor valóban jégre léphetünk. Nem is értették, miért van nála a kori, a betonon ezt nyilván nem húzzuk a lábunkra. Futottunk, ugráltunk, erősítettünk, mire jégre léptünk, hónapok teltek el. Először nem is Újvárosban, hanem a leégett Budapest Sportcsarnok edzőpályáján a pincében, ott gyakoroltunk jégen. Órákat álltunk az öreg busszal a fővárosi dugóban, mégis nagyon örültünk minden egyes alkalommal, hogy ötven percet jégen lehettünk. Aztán eljött a tél, hazai pályán korizhattunk végre. Közben gyakran látogattunk Szlovákiába, illetve akkor még Csehszlovákiába, valamint sokszor utaztunk Erdélybe, Gyergyószentmiklósra – Kercsó Árpád szülővárosába -, nem csak a klubbal, a korosztályos válogatottakkal is. Az első, nem korongos, hanem nyári, labdás edzés is előttem van, Árpi bácsi bedobta a labdát a focihoz, mivel én csatárként tekintettem magamra, azonnal az ellenfél kapuja előtt helyezkedtem, később ugyanígy történt a koronggal is. Magas voltam és robbanékony, bár a többiek nálam erősebbek és idősebbek, de gyorsan utolértem őket.

Egyszer felmerült, hogy abbahagyja, gyerekkori csínytevés miatt félt, hogy édesapja eltiltja a hokitól. Nem így történt.

- Simonnal – aki negyven éve a legjobb barátom - rosszat tettünk, sírva mentem haza a suliból, attól tartottam, hogy az apám emiatt majd nem engedi a jégkorongot. Az ellenkezője történt, apu nyugtatott, megfogta a kezem, ő vitt a másnapi edzésre. Gebei Petivel is tartom a kapcsolatot, Tőkési Lalival korábban gyakran találkoztam, ma már kevesebbet. Az első sikerek gyorsan jöttek, mi 8-9 esztendősen kezdtük a hokit, a hazai korongosok többsége később, emiatt évekkel előttünk jártunk, 12-13 évesen mi sokkal többet tudtunk a játékról, mint ők. Kercsó meghatározó volt az életünkben, természetesen akadtak súrlódások, hiszen nagyon sok időt töltöttünk együtt. Ilyen harcos, munkamániás edzőt kívánok a mai nebulóknak is. Ahogy idősödünk, az emlékek egyre szebbé válnak, az elhivatottsága ránk ragadt. Kölyökként rendszeresen minimum 18-20 gólos különbséggel vertük az ellenfeleket, ez így ment éveken át. Volt olyan meccs, hogy több mint húsz gólt lőttem egyedül. Bajnoki volt, lehet, valamivel fiatalabb csapat ellen, közel hatvan gólt ütöttünk, szinte percenként találtunk be, az ellenfél, nem tudott átjönni a félpályán, nem ért utol bennünket. Olyan volt, mintha mi most, közel az ötvenhez találkoznánk az NHL-es sztárokkal, korcsolyázni még valamennyire tudunk, az ütőt is képesek vagyunk használni, de képtelenek lennénk követni őket, folyamatosan kerülgetnének bennünket. Kercsóval állandóan edzettünk, aminek meg is lett az eredménye. Főleg Gyergyóban, az edzőtáborokban voltunk állandóan jégen, tíz nap alatt naponta háromszor, kora reggel és késő este is, utánunk már senki nem jött tréningezni, maradhattunk bármeddig. Akkor itthon csak nyitott pályák léteztek, Szlovákia és Románia jóval előttünk járt. Kercsó mellett a legnagyobb hatást a szlovák Robert Spisák gyakorolta rám, kiváló edző ő is, taktikailag kifinomult, továbbá nagyon értett a játékosok nyelvén. Nagyon sokat tanultam tőle is, élmény volt vele dolgozni.

Orsó tagja volt az 1996-ban, a BS-ben szerzett felnőtt aranynak, Dunaújváros csapatsportágban szerzett első, bajnoki diadalának. Aktív részt vállalt a Fradi elleni győzelemben.

- Emlékszem a történésekre, bár akkor már magas, de még vézna gyerek voltam, bár húsz éves, későn érő típus, nem meghatározó a csapatban. Aztán egyre komolyabb szerepeket bíztak rám, képes voltam váratlan megoldásokra. Újvárosban sok társam volt a csatársorban az évtizedek alatt, két évet Fehérváron töltöttem az ezredfordulón, erre az időszakra is szívesen emlékszem, aztán visszatértem a Dunaferrhez. A Volánban nem játszottam együtt Ocskay Gáborral és Palkovics Krisztiánnal, azonban a válogatottban, a franciaországi, B-csoportos vb-n igen, Kercsó volt a kapitány, meglepő módon együtt játszatott bennünket, az első sorban. Nagyon jól ment, sok gólt ütöttünk, az A-csoportból frissen kieső, azonnal visszatérni készülő, házigazda franciákat nagy csatában megvertük, mindhárman betaláltunk, mi a győzelemmel simán bennmaradtunk, a gallok viszont nem jutottak fel. Életem egyik legnagyobb élménye volt az a mérkőzés. Fehérváron is remekül éreztem magam, meghatározó időszaka volt a pályafutásomnak. Jó csapatba kerültem, közeli és lényegesen nagyobb városba, új impulzust jelentett, ráadásul nem is egyedül váltottam, velem tartott Tőkési, Simon és Holló István. A Dunaferrnél nem vették jó néven, hogy távoztunk, voltak viták, nevelési költséget kellett fizetni értünk, súlyos milliókat, ezen vitáztak a klubok, aztán csillapodtak a kedélyek. Jól indult az ottani pályafutásom, az első évben Jan Jaskónál meghatározónak számítottam, bízott bennem, a második évben már kevésbé, nem találtuk a közös hangot a szlovák trénerrel, ráadásul megsérültem, letört egy csont az ujjamból, sokat kihagytam emiatt, nem volt olyan a teljesítményem, mint előzőleg. Visszatértem Újvárosba, ami szintén jó döntésnek bizonyult. A szülővárosomban fejeztem be a pályafutásomat, a sapporói feljutás évében, 2008-ban, én már nem voltam részese az A-csoportba jutásnak. Nagyon örültem, hogy a társaimnak sikerült, nekem C-csoportos és B-divízós vb-k jutottak. Néhány dolog kimaradt, amit jó lett volna megélni, pár esetben a mai fejemmel másként döntenék, de összességében elégedett vagyok a karrieremmel.