Szélig Árpád annak idején csak mosolygott, amikor hallgatta a fia edzőjét

Szélig Árpád, a családfő 1968-ban került Dunaújvárosba, a helyi főiskolán megkezdte tanulmányait, a diploma megszerzése után metallurgusként került a Dunai Vasműbe. Polgári szakmája mellett az átlagosnál magasabb fokon űzte a röplabdát, ifiválogatott volt, majd bemutatkozott a felnőtteknél az élvonalban. A Csepel együttesében feladóként szerepelt, de a nemzetközi klasszisnak számító ütő, Buzek László fémjelezte nagycsapatban nem volt esélye komoly szerep betöltésére. Fejérben viszont megtalálta a számítását. Persze, akadtak nehézségek, majdnem feloszlott a csapat, hol az NB I.-ben, hol az NB II.-ben jutottak szóhoz, hat évet szerepelt a piros-fehéreknél, majd edzősködni kezdett. Vezette a Dunaújvárosi Építők női csapatát, a Kohász férfi együttesét a nyolcvanas évek derekán a legmagasabb osztályban, sajnos nem tudták megőrizni tagságukat a legjobbak között. Neje szintén röplabdázott – a csepeli gimnáziumban találtak egymásra –, Csák Erzsébet a második vonalban érdekelt dunaújvárosiaknál játszott feladóként. Együtt kerültek a szigetországból az acélvárosba. Szélig a kilencvenes évek elején csöppent a jégkorongba. 
– Kercsó Árpád a városba érkezett Erdélyből, megkezdte a gyerekek toborzását az általános iskolákban, elképesztő energiákat mozgósított, hogy minél több nebuló hokizzon. Nála játszott a fiam is, másokkal egyetemben. A röplabdában már nem tevékenykedtem, a hokisok felkértek szakosztályvezetőnek, amit 1998-ig csináltam is. A hazai szövetség elnökségébe is bekerültem, 2004-ig voltam tagja a testületnek, közben visszatértem szakosztályelnöknek a Dunaferr hokisaihoz, a nehéz időkben igyekeztem segíteni. Nem volt könnyű dolgunk, az egyre nagyobb pénzügyi gondok ellenére életben maradtunk, 2002-ben pedig bajnokságot, aztán Magyar Kupát is nyertünk. Az anyacég már nem tudott segíteni, azonban érkezett Azari Zsolt és a Docler Holding, ők mentették meg és üzemeltetik azóta is az újvárosi jégkorongot.

Szélig Árpád fia és lánya is sportoló lett. A szülők természetesen nagyon örültek, hogy a gyerekek követték a családi hagyományokat. 
– A lányom, Zsófia Réka röplabdázott, az iskolát ő sem hanyagolta el, csomagolástechnikai mérnökként végzett és dolgozik jelenleg is. A röplabda után a vízilabda felé vette az irányt, két éven át szerepelt az élvonalban a Dunaújváros színeiben, ifiválogatottságig jutott, később három évet töltött a fővárosban, a BVSC-ben, sérülés miatt korán befejezte. Dániában találta meg a párját, ott telepedett le, alapított családot. 
Viktor fia évek óta a Hydro Fehérvár AV19 általános igazgatójaként dolgozik. Ő vitte a legtöbbre a sport tekintetében a famíliában. 
– A fiam véletlenül lett jégkorongozó, a nejem a sportirodán dolgozott, elkészült a nyitott jégpálya, Kercsó mindig mondta Ladányi Balázsnak és társainak, így a fiamnak is, hogy belőletek NHL-játékos lehet, ha úgy álltok a munkához. Ezen mi, szülők, csak mosolyogtunk, mint ahogy azon is, hogy az edző mindig közölte: „Fiúk, higgyétek el, ti meg fogtok élni a hokiból!” Az akkori viszonyok között ez elképzelhetetlennek tűnt, később mégis megvalósult. Azért tűnt elérhetetlennek, mert itthon alig volt pálya, csapat, játékos is alig, a felnőtt válogatott a C csoportban küszködött. A srácok szinte gyerekfejjel már a felnőttek között játszottak címeres mezben, hatalmas utat jártak be, amíg 2009-ben, Svájcban jégre léptek a legjobbak között, az A csoportban. Talán mondanom sem kell, az egész családdal ott voltunk a világbajnokságon, Zürich külvárosában, Klotenben, az összes mérkőzésen. A lányomra és a fiamra természetesen büszke vagyok, utóbbi kapcsán arra különösen, hogy kitartó volt, soha nem adta fel az álmait. Az élsport mellett a tanulást sem hanyagolta el. A hokiban nem volt igazán tehetséges, amolyan nagy harcos, alázatos zongoracipelő, amit rábíztak, azt mindig megoldotta. Tíz évet játszott a francia élvonalban – amikor módom volt rá, mindig meglátogattam a nejemmel –, bajnok és kupagyőztes lett a meseszép, elképesztő panorámával rendelkező kisvárosban, Brianconban. Később ott kezdte a sportvezetői szakmát, majd hazatért Fehérvárra, általános igazgatónak. Azzal, hogy ötödik magyarként bekerült a Jégkorong Hírességek Csarnokába, többet elért, mint amit valaha is gondolni mertünk. Amikor decemberben felhívott, hogy megkapja a Bibi Torriani-díjat, hozzá hasonlóan először én is azt hittem, hogy ez valami vicc. Később kiderült, nem az. A tamperei ceremónián ott volt a lányom a kislányával, Isabellel és a férjével, Heinével, valamint Viktor felesége, Krisztina, és a két unoka, Szonja és Marcell. Utóbbi szintén korongozik, Franciaországban, Lyonban tanul és játszik, most jutottak fel a másodosztályba. Szonja itthon él, sokáig balettozott, nemrég a küzdősportok felé vette az irányt.