Boldog a mellrákkal harcoló kézilabdázó

– Túlzás nélkül állíthatom, hogy nagyon jól vagyok. Jól érzem magam a bőrömben, az eredményeim is jók lettek, boldogság van.

2021 januárjában vonultál vissza, 2022 márciusában találtál egy csomót melledben, s mint kiderült, rosszindulatú daganat volt. Akkor indult a Te óriási harcod.

– Pár napja beszélgettem erről a párommal, hogy iszonyatosan nehéz éven vagyok túl, tele hullámvölgyekkel és hegyekkel.  Nem vagyok halogatós típus, így azonnal orvoshoz fordultam akkor is, mikor egy önellenőrzés során rátaláltam a csomóra a mellemben. Minden rosszban van valami jó, nekem az volt a jó, hogy hormonérzékeny volt a daganatom, nagyon jól kezelhető volt. De ehhez az is kellett, hogy én is átessem a kemoterápián, injekciós kezeléseken. A műtét utáni szövettani eredményem azt mutatta, hogy nincs szükségem sugárkezelésre. 13 kemoterápiás és 17 injekciós kezelésen estem át. Voltak nagyon nehéz napjaim, iszonyatos fájdalom gyötört, nem tudtam egy pólót sem magamra húzni. A családom azonban mindvégig mellettem volt. A testvérem kisfia, Áron az én igazi gyógyítóm. Csendben feküdt mellettem, s mindenről tudott, hogy mi miért történik, mi miután következik. Fontos volt neki is elmondani, mert derült égből villámcsapásként érte volna, ha egyszer csak azzal szembesül, hogy eltűnik a hajam, vagy, hogy nincs szemöldököm. Így sem érintette túl jól, de tudta, hogy mi miért van. 

Neked mi adott erőt? Egy korábbi beszélgetésünk során említetted: „csak az eredmény közlése után sírtam, de mikor hazajöttem Csákvárra, megbeszéltük, hogy ezentúl nincs sírás. Mert nincs más opció, meg fogok gyógyulni!”

– Ez így van. Azóta sem sírtam emiatt. Nehéz ám kimondani, hogy rákos vagyok. Halálos betegség, ílyenkor az internetes keresők segítségével elkezdjük analizálni magunkat. Amikor megtudtam, hogy rosszíndulatú a daganat, akkor nagyon nagyon sírtam. De az jutott először eszembe, hogy én látni akarom az Áront felnőni. Nincs mese, menni akarok érte az iskolába, menni akarok a meccseire, edzéseire. Ő volt az első gondolatom. A szüleim sem tudták, csak az akkori párom, hogy itt nagy baj van. Április másodikán jöttem haza Svájcból, s akkor sírtunk utoljára. Illetve még egyszer, mikor nagyon rosszul voltam a kezelések miatt, de akkor is inkább azért, mert nem akartam, hogy így lásson egy nyolcéves kisgyerek.  Nagyon sokminden fejben dől el. Amikor hazajöttem Svájcból, tudtam, hogy mit akarok. Tudtam, hogy meg akarok gyógyulni, sportolni szeretnék, élni szeretném az életemet. Nyilván átértékelődik az emberben, hogy mi a fontos. Úgy érzem, jó irányt mutatok másoknak is, akik ilyen betegségben szenvednek. Nem szabad elhagynunk magunkat, mert az csak lehúz a mélybe. El kell döntenünk fejben, hogy mit akarunk.

Közösségi médiafelületeiden előszeretettel osztasz meg az életigenléssel kapcsolatos idézeteket.

- Nem az a célom, hogy aktív legyek a közösségi médiában. Ha már egy embernek tudok segíteni, megmozgatom a gondolatait ezekkel az idézetekkel, már megérte. Egyébként a terveim között szerepel, hogy egy kötetlen beszélgetés keretében tartsak előadást. Mert sok ember nem tud beszélni a betegségéről, a harcairól. Nem jó, ha elzárjuk magunkban. 

Álmodtál a halálról?

– Nem. Érdekes, de meg sem fordult a fejemben a halál gondolata. Nem foglalkoztam ezzel, hogy mennyi időm lehet hátra? Hogy mi van akkor, ha nem sikerül nyernem? Nem titok, pszichológussal is kapcsolatban voltam. Ahogy kiderült, hogy baj van, felkerestem Csernus Imrét, és helyretett mindent. Onnantól teljesen ráálltam a pályára, hogy meg fogok gyógyulni. Hiszem, hogy vannak őrangyalaim. Minden este megköszönöm, hogy segítenek rajtam, vigyáznak rám, megkérem, hogy vigyázzanak a szeretteimre.

Mi lehet az oka igazán, hogy meg tudtál küzdeni ezzel a betegséggel?

– Az, hogy ledobtam magamról a fájdalmat, ami nyomott. Pontosan tudom, hogy miért kerültem ebbe a helyzetbe. A visszavonulásom után Svájcba költöztem, és nem bírtam megbirkózni ezzel a helyzettel. Nem találtam a helyem, nem tudtam hazajárni a családomhoz, s ez lelkileg nagyon megviselt. Nem éreztem jól magam a bőrömben, olyannyira honvágyam volt, hogy felemésztett. Ezt a terhet én ledobtam magamról azzal, hogy 2022.  április másodikán összepakoltam, és hazajöttem.  Minden családtagom mellettem volt. Az összes kemoterápiára a testvérem vitt, ott volt mellettem, mikor végighánytam az ötórás kezelést. Éjszakánként anya aludt velem. Mindenkinek hálával tartozom, megemelem előttük a kalapom.

Októberben kongattad meg a Remény Harangját, vagyis lezárult a kemoterápiás kezelés. Gyógyult vagy?

– Én gyógyultnak érzem magam. Úgy tekintek magamra, de erre van egy protokoll, öt év után nyilvánítanak gyógyultnak az orvosok. Persze, nem akarom elkiabálni, mert nem lehet tudni, mit hoz a jövő, de szeretném azt hinni, hogy gyógyult vagyok. Csak a  most számít. Nagyon jól érzem magam. Lépésről-lépésre haladok, szeretnék ezen az úton maradni.

Mire tanított Téged ez a küzdelem?

– Elsősorban azt, hogy én legyek magamnak a legfontosabb. Az volt a legnagyobb lépésem a gyógyulás útján, hogy beláttam, bármennyire is szeretek segíteni másoknak, én vagyok a fontos. Hogy figyeljek magamra, azt tegyem, ami nekem jó. Az első lépés, hogy én legyek jól, a második pedig, hogy másoknak segítsek. 

Előtérbe kerültek olyan dolgok, melyeket korábban nem tartottál igazán fontosnak?

– Az első nagy lépésem az volt, hogy eldöntöttem, hazajövök. Kint is kaphattam volna kezelést, ott maradhattam volna az akkori párommal, de nagyon nem éreztem azt, hogy ott kell maradnom. Ezzel a döntéssel másfél éven át cipelt, hatalmas teher esett le a vállamról. Előbb kellett volna döntenem. Mikor karácsonyra hazajöttem négy napra, s a visszafelé vezető ezer kilométert végigsírtam, na akkor kellett volna ledobnom a terhet.

Hogyan alakulnak a mindennapok?

– Nagyon élvezem. Székesfehérváron dolgozom, a fizioterapeuta és gyógytornász, Horváth Hajnalka, valamint a fia, Ágoston Olivér mellett ténykedem. Asszisztensként dolgozom, de mint egy kis család, úgy működünk. Magamra is tudok időt szánni, az ebédidőben nyomok egy edzést. Már nagyon korán visszatért a mozgás az életembe, a május nyolcadikai második műtétem után hamar edzésbe álltam. Hétvégente biciklizem, vagy az unokaöcsémmel, Áronnal tervezem a napokat, de a párommal is töltök időt. Boldog vagyok!

A kézilabda eseményeit követed?

– Néha eljárok mérkőzésekre, a tévében is ránézek a meccsekre, de nem a meccsekhez igazítom az életem, az időm. Fehérváron voltam utoljára mérkőzésen, a Kisvárda ellen játszott az Alba. Az eredményeket követem.

201 meccs, 1057 gól, ezzel a mérleggel sokáig a fehérvári kézilabda gólrekordere voltál. Mennyire maradnak meg a gólok, emlékszel rájuk?

– Imádtam játszani, a mai napig elgondolkodom azon, milyen jó lenne dobálni kicsit, vagy kézilabda-specifikusan mozogni kicsit, de gólok nem jönnek elő. Van, hogy leülök, megnézek egy-egy régi mérkőzést. Csak szép emlékem volt, annak ellenére, hogy sokszor voltam sérült. A műtétek után is mindig visszajöttem, nem állított meg semmi. Mert igazán akartam. Ha újra kezdeném, akkor is a kézilabdát választanám. Ebben a sportban megtaláltam azt, amiben sikeres kehetek.