A magyar Aranycsapat történelmet írt, miközben elvarázsolták az egész világot

A Magyar Olimpiai Bizottság honlapján Vincze András remekül foglalta össze, amit érezhetünk ezzel kapcsolatban, amikor így írt: „Hogy a dac, a forradalmiság szülte, nem tudni, de tény: a kommunista elnyomás évtizedei alatt a labdarúgás oly erővel törte át a vasfüggönyt, hogy a tettek híre eljutott mindenhová a világban. Hogy mást ne is említsünk, 1952-ben mindenki dicsőségére olimpiai bajnok lett a magyar válogatott. A Helsinkiben rendezett nyári játékok után már szerte a Földön ismerték azoknak a magyar futballistáknak a névsorát, amelyet később ezen a sártekén Aranycsapatként emlegettek Mexikótól Ausztráliáig. 1952 nyarán elvarázsolta a világot, olyan futballt bemutatva, amelyet addig még soha egyetlen klub, avagy nemzeti együttes sem produkált.”

Nézzük a tényeket! Puskásék a 16-os döntőbe jutásért először 2-1-re verték a történelmi ellenfél Romániát, majd 3-0-ra Olaszországot, azután hét gólt rúgva és egyet sem kapva Törökországot. Már az is meglepő volt sokak számára, hogy a Svédország elleni 6-0-ás elődöntőt 40 ezren látták, hiszen ennyien korábban még soha nem voltak kíváncsiak Finnországban labdarúgó-mérkőzésre. Ez előrevetítette, ami következett, és már csak a döntő volt hátra. Ahol újabb közönségrekord született, 60 ezer (másutt 70 ezret említenek) néző előtt a Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Hidegkuti, Kocsis, Palotás, Puskás és Czibor összetételű magyar válogatott futott ki a pályára.

Nehezen kezdtek. Az első félidőben nem bírtak Jugoszláviával, a szünetet jelző sípszó előtt Puskás pedig még egy tizenegyest is kihagyott, mi- után a kapura törő Kocsis Sándorral szemben szabálytalankodtak a védők. Puskás talán túlságosan is ideges lehetett, lövése nem volt sem erős, sem jól helyezett, a kapus kivédte. Öcsit láthatóan visszavetette a kihagyott büntető, ráadásul az egyik jugoszláv megpróbálta megzavarni azzal, hogy gúnyosan vállon veregette. „Ne szomorkodj, Öcsi, azzal nem segítesz! Menj be középre, és javítsd ki a hibát!”, igazította el Sebes Gusztáv szövetségi kapitány az öltözőben.

Megtette. A második félidőben ő és Czibor is gólt lőtt, a magyar csapat így állította be a 2-0-ás végeredményt és szerezte meg a magyar nemzeti küldöttség újabb olimpiai győzelmét. Otthon a Népsport így értékelte Puskás teljesítményét: „Gyengén kezdett, eleinte jóval kisebb területen játszott, mint ahogyan azt megszoktuk tőle. Cselei sem sikerültek, több ízben szerelték. Egy 11-est kihagyott, ez láthatóan kedvezőtlenül befolyásolta őt a játékban. Szünet után azonban csaknem teljes fényében csillogott a tudása, lendületes volt, keményen harcolt minden labdáért, jó átadásokkal szöktette társait és gólt is lőtt.”

Adjuk vissza a szót a korábban már idézett Vincze Andrásnak, aki kissé pátoszosan ugyan, de hibátlanul foglalta össze a lényeget: 
„Azok, akik emlékezetükbe vésték, vagy vésik eztán ezt az eredménysort, ha már tudják, vagy megjegyzik a nagy játékosok neveit, akkor máris részesei a magyar futball-legendának; már nem elveszett emberek a világban, és vesse bármerre is őket a sors, ha minderre hivatkoznak (vagy ha annyit mondanak csupán: Puskás), hát bizonyosak lehetnek abban, hogy tisztelet övezi majd a lépéseiket. Mert a futball e dicsőség felemlegetésével egyenlővé válik azzal, amit magyarságnak nevezünk, azok a játékosok, és edzők, akik a tudásuk, az emberi nagyságuk révén kiemelkedőt alkottak a szent gyepen értünk, nekünk írtak történelmet.”

És íme, a teljes névsor Helsinkiből: Bozsik József (1925–1978), Budai László (1928–1983), Buzánszky Jenő (1925–2015), Czibor Zoltán (1929–1997), Csordás Lajos (1932–1968), Dalnoki Jenő (1932–2006), Grosics Gyula (1926–2014), Hidegkuti Nándor (1922–2002), Kocsis Sándor (1929–1979), Kovács Imre (1921–1996), Lantos Mihály (1928–1989), Lóránt Gyula (1923–1981), Palotás Péter (1929–1967), Puskás Ferenc (1927–2006), Zakariás József (1924–1971).

Mindannyiukról lehetetlen megemlékezni, a legismertebb magyar esetében azonban kivételt kell tennünk. Puskás Ferenc a kispesti porban kezdte el rúgni a rongylabdát és onnan kiemelkedve vált minden idők legjobb magyar labdarúgójává. Edző édesapja, Purczeld Ferenc maga is focizott korábban, és már tizenöt évesen beállította fiát az általa irányított csapatba. A későbbiekben Puskás Öcsi a védők számára követhetetlenül ötletes futballjával, nagyszerű góljaival hazai pályafutása során 349 bajnoki mérkőzésen 358 gólt szerzett. A válogatottban 84 találkozón 83 gólt lőtt! Az Aranycsapat kapitányaként az olimpiai győzelem után Londonban lejátszotta az évszázad mérkőzését, részese lett az angolok elleni 6-3-as dicsőségnek, amelynek során 1953. november 25-én, a londoni Wembley gyepén ütöttük ki a házigazda Angliát. A nézőtéren 110 ezer szurkoló lesújtva és egyben csodálattal nézte a magyarok játékát. De ott kellett lennie 1954-ben Bernben is, az érthetetlen, megmagyarázhatatlan módon elveszített világbajnoki döntőben. Ahol 8 perc után már 2-0-ra vezettünk, végül mégis a nyugatnémetek örülhettek 3-2-es vereségünk után. Még ma is döbbenet.

A Székesfehérváron élő Kű Lajos, az Aranycsapat Alapítvány elnöke, a Videoton és a Ferencváros egykori válogatottja, a később Belgiumban futballozó sportember mindent megtesz azért, hogy életben tartsa az egykori futball- legendák emlékét. Európától Amerikáig amerre jár, ahová elhívják, meghitt hangulatú élménybeszámolókon idézi fel az Aranycsapat, és közöttük máig a legnépszerűbb magyar, Puskás Ferenc életét és tetteit.

– Nagyszerű érzés újra és újra tapasztalni a ragaszkodást, amellyel az anyaországtól távol élő magyarok fogadnak minket. Közöttük láthatom, nem volt értelmetlen annak idején elkezdeni azt a munkát, amelynek célja az Aranycsapat legendájának életben tartása, az, hogy még képesek vagyunk megmutatni, mitől aranybetűs az a névsor, amely már több nemzedéken át legjobb jelképe a győzni akarásnak, a sikerért való tenni akarásnak – mondta Kű Lajos. Barátja, Nemcsák Károly színművész, színigazgató is ha tud, minden megemlékezésre eljön és verset mond.

– Felületesen ismerjük Öcsi bácsi életét, a hat–hármat, kinek hogyan alakult az élete, de valójában keveset tudunk az Aranycsapat tagjairól, arról a szörnyűséges időszakról, amikor valaki nem tudta már vállalni az itthoni viszonyokat és megszakadt szívvel elhagyta az országot. Vagy idehaza maradt, és fiatalon meghalt. Döbbenetes az adat, hogy az Aranycsapat tagjai közül milyen sokan nem érték meg a hetvenet, nagyon sokan még az ötvenet sem. Fájó azzal szembesülni, hogy egy ilyen csodálatos csapatot, amelyre egy ország büszke, miként rombolta le a rendszer. Mennyire szörnyűségesen megnyomorította a lelkeket az a korszak, és azok, akik akkor hatalmon voltak.

Idézzük fel végül Puskást, gondolatban legyünk ott vele azon a napon, amikor hazatért az olimpiai küldöttség.

„Miután elhagytuk Prágát, a vonatunk hazafelé minden megállónál megállt, hogy a tömegek köszönteni tudjanak minket. Mikor megérkeztünk Budapestre, a látvány a Keleti pályaudvaron elképesztő volt. Nagyjából 100 ezer ember zsúfolódott össze a környező utcákban ünnepelni! Extázisban voltunk. Ez volt az első nagy sikerünk, és még fiatal volt a szívünk.” 
 

A sorozat előző részeit itt olvashatják.