A legendák legendáriuma – Vakler Lajos legújabb könyve a fehérvári sportolók sikereiről szól

Számos könyved jelent már meg, a legutóbbi gyermekedet mitől tartod különlegesnek?

– A sport a kultúra része, és Székesfehérvár nemcsak a kultúra, hanem a sport városa is. Felgyorsult a világ, manapság mindig a jelenről és a jövőről beszélünk, legfeljebb a közelmúltról. Bármennyire is sportszeretőek a fiatalok, a múlttal nem foglalkoznak. Fontos, hogy tudjuk, itt járnak köztünk azok a legendák, akik mindenkinél többet tettek, és nemcsak a sportolókra, hanem a sporttal hivatásszerűen foglalkozókra is gondolok. Amikor elkezdtem a beszélgetéssorozatot, egyértelmű volt, hogy könyv formájában is megírom.

A főszereplőkkel jó és szoros kapcsolatban vagy, voltál, sok a közös élmény. Volt olyan sztori, amin még magad is meglepődtél?

– Igen, számtalan. Bármennyire is a futballban éltem és élek, Fister Feritől olyan dolgokat tudtam meg Mészöly Kálmánról, Farkas Sanyiról, a legendás Vasas mindennapjairól, amin én magam is elképedtem. Maracskó Tibor pályája idején ötnapos volt az öttusaverseny, mi ezt már elfelejtettük. Érdekes történet, hogy hogyan lehetett megtanulnia lovagolni egy olyan fiúnak, aki szinte még lovat sem látott. A főszereplők mindennapjait szeretném bemutatni, azt az utat, ahogy eljutottak a A-tól Z-ig. Ezek mély­interjúk, kerültem a bulvárt.

Mi volt a közös hajtóerő, ami az interjúalanyaidat előre­vitte?

– Az eredménykényszer. Tetszik, nem tetszik, ebben volt mindenki. Még Molnár Feri bácsi is, a Videoton masszőreként. A szurkolók zöme elvárta, hogy a bajnoki címért versengjen az együttes. Ehhez pedig egy masszőrnek nemcsak remek szakembernek kellett lennie, hanem bizonyos értelemben édesapa, nagypapa szerepet is fel kellett vállalnia. A lelki támasz, közösségteremtő erő ő maga volt. Egyéni sportágban más a helyzet. Nagyon is jól tudjuk, hogy egy Demeter Jóskának, egy ­Vörös Zsuzsának vagy egy Rácz Lajosnak milyen fantasztikus kiugrási lehetőséget nyújtott a szorgalom és a tehetség. Rácz Lajos nem lett olimpiai bajnok, de van világbajnoki címe. A szovjet Blagidze, akitől kikapott az olimpiai döntőben, tíz olyan versenyzőt előzött meg hazájában, aki Rácz Lajoson kívül mindenkit legyőzött volna. Mindegyik interjúalanyom kivételes ember.

Hány évtizedet ölel fel a kötet?

– A legidősebb szereplő Fister Feri, aki a hatvanas években a Vadásztölténygyári Vasast követő Videoton-időszakban játszott itt. A masszőrök közül Molnár Feri bácsi a legrégebbi, hiszen a Vidit, majd az Albacompot szolgálta. Napjainkból Kiss Dávid szerepel a könyvben, aki a jelen egyik legtehetségesebb jégkorongedzője.

Milyen érzéseket szabadított fel benned a könyv írása?

– Nagy százalékban az interjú­alanyaim a barátaim. Megelevenedett a múlt, amikor Vidi-futballistaként ifiváloga­tottak voltunk, s korosztályos bajnokságot nyertünk piros-­kékben. Disztl Peti osztálytársam volt, aztán jött Lacika, Vadász Imi csapattársam volt, Borsányi Pistáékkal együtt játszottunk, Csongiékkal együtt buliztunk Májer Lalival, Szabó Józsival. A szabadidőnk zömét az tette ki, hogy mérkőzésekre jártunk, női röplabdára leginkább, hiszen gyönyörűek voltak a lányok. De kint voltunk Tiber Laciékkal az első jégkorongmérkőzésen, amikor 1977-ben a Palla Tóniék idekerültek Budapestről. Jártunk kosárlabda­meccsre, atlétikai versenyekre Sóstóra. Ott voltunk, örültünk egymás sikereinek, de mindenki tudott újat mondani az interjúk alkalmával.

Újságíróként, íróként, televíziós szakemberként mi a mottód?

– Képzeld el, amit kívánsz. Kívánd, amit elképzeltél. Teremtsd meg, amit kívántál. Ne lehetetlenre vállalkozz, bár meg lehet próbálni. Ha valaki kellően ismeri a világot, márpedig én már hatvanon felül elmondhatom magamról, hogy sok mindent megéltem, akkor lehetetlent nem kívánok, viszont a lehetségest mindig megcsinálom. A könyveim is erről szólnak. Olyan embereket keresek meg általában – a Fehérvári beszélgetések című kötetben is –, akik a saját hivatásukban elérték azt a célt, amit kitűztek maguk elé. Különleges helyzetben vagyok, hiszen a 2022-ben megjelenő „Fehérvár krónikája” című könyvben a sportról, a Vörösmarty Színházról, az Alba ­Regia Táncegyüttesről, az Alba Regia Szimfonikus Zenekarról, a Székesfehérvári Balett Színházról, és az orvosokról írhatok. Székesfehérvár ebből a szempontból is nagyszerű város: különleges személyiségekkel, remek szakemberekkel.

Egy lakatlan szigetre mit vinnél magaddal, ha egy könyv és egy futball-labda között választhatnál?

– A hat térdműtétem után a labda ebben a formában már nem érdekel, könyvet vinnék.

Melyiket?

– Egy Jókai Mór-regényt, mert abban mindig a jó győzedelmeskedik, ez sajnos a XXI. században nem így van.