Volt egy Maradona-mezem

Nem az övé volt az első, bevallom. Mert 1985-ben a Videoton SC az UEFA-kupa döntőjéig menetelt, s a fociba esésem időszakát egy 4-es számmal ellátott, „VIDEOTON”-feliratú, piros dresszel tették kézzel foghatóan is emlékezetessé a szüleim. A 4-es Disztl Lászlóé volt a Vidiben...

Alig telt el fél év, s végérvényesen szöget ütött a szívemben a labdarúgás, az 1986-os világbajnoksággal. Persze, szomorkodtam, hogy a magyar válogatott nem jutott túl a csoporton, de egy aprótermetű, sötét, göndör hajú zseni játéka nem csak engem, de azt hiszem, rengeteg embert kárpótolt. S nem csak a magyarokat, az akkor pórul járt minden nemzet válogatottjáért szorítókat egyaránt.

Közhely: a futball csodákra képes. Akkor pláne, ha olyan egyéniségei vannak, mint Maradona, aki az 1990-es olaszországi világbajnokságon képes volt arra buzdítani a nápolyi taljánokat, hogy az olaszok elleni meccsen ne hazájuk válogatottjának, hanem Argentínának drukkoljanak, ahol ő játszott. S a Napoli klasszisa sikerrel járt, szinte többen szorítottak az argentinoknak, mint az Azurriknak. S képes volt arra is, hogy egy 10 éves forma, a brazil válogatottért rajongó fiúcskát arra sarkalljon, hogy argentin mezt öltsön magára.

A ‚86-os mexikói vb-n a futballisten keze is sújtotta az angolokat, Maradona szemtelen megoldásával vezetett Argentína a negyeddöntőben. A bírón kívül mindenki látta a szabálytalan mozdulatot, de az „isteni” Diegonak még ezt is elnézte a világ. Mert ugyanezen a meccsen talán az évezred gólját szerezte. Saját térfeléről indult meg, villámgyors lépteit szorosan követte a labda, egyik angol után a másikat billentette ki, sőt, szegény Peter Shiltont is elfektette, úgy helyezett a hálóba... 2-1-re nyert Argentína, s lépett tovább, meg sem állt a világbajnoki címig.

1986 nyarát nagyszüleim budafoki lakásában töltöttem, s a gombfoci mellett főszerepet kapott a bőrlabda is, a lakótelep bitumenes pályáján koptattam. Az argentin-angol derbi után, mint Maradona. Szerencsére anyám egy fehér pólót is pakolt a cuccaim közé, be kellett áldoznom. Filctollal festettünk rá világoskék, hosszanti csíkokat, a hátára nagy fekete 10-es szám került, nem kis meló volt akkoriban kiszínezni az Ápiszban kapható talán Pevdi-filccel. Nagypapám mintha még el is ugrott volna utánpótlásért a kifogyott tollak helyett... A dressz éke is felkerült, a Labdarúgás újságból kivágott, sárga argentin címert kartonlapra ragasztotta a családi manufaktúra, s nagyanyám biztostűvel biggyesztette a trikó baljára. Felöltve a kész textilművet, hatalmas, már-már „diegoi” magasságokba ívelő szólókat nyargaltam a betonpályán, persze, szinte ellenfél nélkül, csupán nagybátyámat fűztem csellóba sorozatban.

Így lett Maradona-mezem. Ami aztán elkopott, de az emlék szülte fundamentum talán egy életet formált...

S furcsa, a mai napig vacillálok egy világbajnokság előtt: Brazíliának, vagy – még mindig Maradona miatt – Argentínának szurkoljak-e?